Rövid az éjszaka, szaladnom kell a reptérre, vár a Szahara. Reggelim egy standard algériai: pain au chocolat és egy bűnrossz narancslé. A hotel előtt álló taxis a tegnapi ár töredékéért, 500 dínárért visz ki. Tőle is kapok egy kitöltetlen nyugtát.
A belföldi terminálon találok egy automatát, hamar feltöltöm a kártyám, így talán majd posztolgathatok a sivatagban. [Csak két nappal később, a sivatag közepén veszem észre, hogy az automatából kihúzott papírdarab nem nyugta, hanem egy hibaüzenet, és egy utasítás, hogy menjek be egy üzletbe és kérjem vissza az automata által elnyelt pénzt]
A check-in és boarding simán megy, senkit nem érdekel, hogy a repülőjegy Katona Andre névre lett kiállítva. Beszállás után félórát még az aszfalton vesztegelünk. Ha jól értem, amit a pilóta mond, Biskrában nem tudnak minket fogadni, nincs ahová parkolni egy újabb repülőt. #FirstWorldProblems
Biskrában egyből rámtalál a projekt biztonsági főnöke. Hiába, süt rólam, hogy északról jöttem. Kitölti helyettem az idegenkartont, majd elküld a csomagomért, miközben nála marad az útlevelem – megfordul a fejemben, hogy lehet ez így nem lesz jó.
Tárgytalan, megvan a csomag, visszakapom az útlevelet, indulhatunk. Franciául próbálunk kommunikálni, megtudjuk egymás nevét, ő monsieur Musztafa.
Az autóban az első kérdése, hogy beszélek-e oroszul. Oroszul folytatjuk, miközben vezet mesél az öt évről amit a Szovjetúnióban, Bakuban töltött. A közös idegennyelv segít, hogy hamar összebarátkozzunk.
Bemegyünk a városba, egy szűk utcában egy ház előtt állunk meg… nem tudom mi történik: Attendez s’il vous plaît mondja Musztafa, és kiszáll cigizni. Körülbelül tíz perc múlva érkezik még egy autó, sok kicsi és nem csak kicsi koreai száll ki belőle.
Bemegyünk a házba, az előtérben kanapé. Körbeülünk. A tévében koreai híradó megy, nézi aki érti. Közben néhányan Musztafával szivarért mennek. Egy félzacskó cigivel térnek vissza, mehetünk ebédelni.
Musztafa maga mellé ültet az autóba, a nagydarab koreaiak kucorogjanak hátul. Angolul is alig tudnak, nehéz velük a kommunikáció.
A városközpontban gyorsétterem, újnak tűnik. Az emeleten a sarokasztalnál fiatal lányokból álló csoport ül. Feltűnően szépek, kendőt sem viselnek. Lövik a szelfit és pizzát esznek. Tisztára Európa.
A két algír sofőrrel ülök egy asztalhoz. Shaormát rendelünk… nu la lipie, la farfurie. Egészen ehető, bár a Dristoron kicsit másabb az íze. Ki akarom fizetni a részem, nem veszik el a pénzt, állítólag a cég fizeti.
Kaja után még röviden az épület előtt álldogálunk. Néhányan cigiznek, van aki még fent kajál. Eközben Musztafával a koreaiakról beszélgetünk. Rosszalja, hogy ennyire nehéz velük a kommunikáció, állítólag az építkezésen már baleset is történt amiatt, hogy nem értik meg egymást a helyiekkel. Kicsit halkabban hozzáteszi: az algírok jobban tisztelik az európaiakat, mert van hitük. Keresztény, muzulmán, mind ugyanazt az Allahot imádja, de ezek a „kínaiak” mind ateisták, mondja.
Visszatérünk a belvárosi házba. Míg muzulmán testvéreink az emeleten elmondják a déli imát mi ismét koreai híradót nézünk. Még van néhány percünk indulásig, 14 órakor találkozunk valahol a városban a rendőrökkel, akik szirénázva kikísérnek minket a 60 kilométerre épülő erőműhöz.
Utunk körülbelül egyórás. A rendőr előttünk mutatja a jó példát, folytonos vonalon előz, dehát egy VIP konvojnak mindent szabad. Útleveleinket már induláskor begyűjtötték, de amúgy sincs hova szaladni, amíg a szem ellát sivatag, meg itt-ott pálmafaültetvények. [Örömmel tölt el, hogy tényleg probálkoznak újra élővé tenni ezt a hatalmas területet]
Az építkezést (meg az embereket) fegyveres katonák őrzik. Egyikük szívélyesen rámmosolyog, mikor a sofőr kifejti neki, hogy én vagyok az új fiú Romániából. Beengednek, kiszállunk. Mindenki tudja a dolgát, csak én vagyok kicsit eltévedve, de máris jön Lee, bemutatkozik, és már utasítja is az egyik helyit, hogy mutassa meg a szállásom.
Ötcsillagos a hotel, az én szobám a kilences, balról a negyedik. Van szobaszervíz is (érkezéskor kapok 18 liter vizet, fogkrémet, fogkefét, sampont), meg parabolaantenna… tévé nélkül.
Kirakom a csomagom, majd visszavisznek az irodába ahol egyik Lee a másik után mutatkozik be, és egy helyi kolléga tájékoztat a biztonsági előírásokról. Ezután főnökLee beültet a távol-keleti kollégák mellé, és közLee, hogy ma már késő van, ebből munka csak holnap lesz.
Leave a Reply