Hétfő délelőtt ismét Leere lenne szükségem, akinek a keresztneve egyébként Thungdzsin, vagy valami hasonló, legyen Tídzsí. Az irányítóközpontban már kedvesen mosolyog a tegnap megismert “kapus” mikor belépek. Ugy-e ma már egy Kim-et keresel? kérdezi nevetve.
Tídzsí délelőtt nem ér rá, más dolga van, így visszamegyek az irodába kinyomtatni a napi jelentéseim. A nyomtató fölött egy kedves kis tájékoztató van kiragasztva: hogyan csökkentsük a skorpiómarás veszélyét.
“A skorpió nem játék”, így szól az első berber igazság
Tídzsí ebéd után talál rám, folytathatjuk a teszteket. Beszélgetéseink még mindig nehézkesek, de kezdek rájönni a kiejtési szabályaira, így egyre könnyebb lesz. Az egyik érdekesség (valószínűleg anyanyelvi behatás), hogy az f-et p-nek ejti.
Például:
Tídzsí: Do you have a körprent [girlfriend]?
Én: What? A corporate?
Vagy:
Épp a hazautunkról beszélünk. Neki is van direkt járata Rómából egyenesen Szöulba.
Rome is famous about “kopi”, mondja. Szükségem van néhány másodpercre, amíg rájövök, hogy Rómában nem xeroxolni, hanem kávét inni szeretne.
A német bandára külön biztonsági főnök vigyáz. Egy eléggé kelletlen , szigorúságot árasztó úr, akit senki sem kedvel, s aki első nap nekem is kommentált valamit, mikor meglátta, hogy a németek nutelláját eszem.
Kedd reggel ismét találkozom Musztafával – akiről időközben kiderült hogy magasrangú tiszt volt az algír tengerészetnél -, aki odaint magához, és bemutat a fentebb említett mindig acsarkodó biztonsági embernek. Így mikor a vacsoránál újra találkozunk mosolyt erőltet a szigorú arcára, hiszen mostmár tudja, hogy megvannak a relációim…
A keddi nap lazán telik, Alival dolgozom, aki kb. annyira tud angolul, mint én franciául. Tökéletes kombó, mindenki tanul valami újat. Munka közben persze arra is van idő, hogy mutasson néhány képet a pici fiáról meg a három hónapos és egész pontosan tizennégy napos lányáról.
Ahogy az esti fészbukkozás után a szállásom fele ballagok meglátom, hogy fény van az edzőteremben, amelyet egyébként már első este emlegettek a kollégák. Végre nyitva van az ajtó – avagy végre rájövök én, hogy eddig mit csináltam rosszul -, benézhetek. Odabent két koreai izzad, egy német teker. Hamar „hazaszaladok”, felveszem a sportcipőt (a lábaim ujjonganak a kétkilós munkavédelmi bakancsok után) és megyek én is izzadni. Végtelenül jól esik végre rendesen sportolni.
Egy idő után egyedül maradok, csak a terem túlsó végén pingpongozik egy idősebb meg egy fiatal német. Játék közben igazán mély dolgokról elmélkednek: diese stereotypische Scheissen wie Heiraten. A fiatalember úgy tűnik dilemmában van, nehéz a munkát és a párkapcsolatot összeegyeztetni, ha az ember maximum három hetet van otthon egyszerre. Az idősebb úr szórja az értékes tanácsokat: fiam, a dolgokat nem szabad elsietni.
Leave a Reply