"Aki sokat utazott, annak gazdag a tudása, a tapasztalt férfi értelmesen beszél. Keveset tud, aki semmit sem tapasztalt, de aki sokat járt-kelt, nagy tudást szerzett." (Sir 34, 9-10)

Month: June 2016

Algéria 2016 – Biskra – Hazaút

Végre elérkezett szabadulásom napja, melyen visszatérhetek szeretett Európámba.

Fuvarszervező Lee reggel nyolc órára írta ki a gyülekezés időpontját, de én már háromnegyed nyolckor ott vigyorgok a bőröndömmel az iroda előtt, nehogy lemaradjak.

Leadom a lakosztályom kulcsát, és Adminisztrációs Lee készít egy másolatot az útlevelemről, amit majd megkapnak kint az őrök, hogy tudják: engem már nem kell bent keresni.

Musztafa, aki pár napja csak Ándrjoskának hív, gondoskodik arról, hogy minden rendben menjen. Kicsit izgatott, fut ki, fut be, nem igazán tudja hogyan ültesse az embereket az autókba… van aki a városba megy, van aki a reptérre. Közben meglátom a kezében Hubert (a holland úr) útlevelének a másolatát… tehát ő is ma szabadul… így legalább lesz kivel haverkodnom amíg Algírba érünk.

A rendőrök pontosan nyolckor állnak meg terepjáróikkal az iroda előtt, de még várnunk kell néhány emberre. Hubert csak negyed kilenckor kerül elő, és még beletelik egy negyedórába amíg Musztafa rendelkezik, hogy ki hová ül. Mikor beülünk végre az autóba odajön az egyik aranyos, szakállas helyi kolléga – aki sokáig azt hitte rólam, hogy orosz vagyok – s int, hogy tekerjem le az ablakot. Benyújtja a kezét, elbúcsuzunk… reméli, hogy még viszontlát.

Indul a konvoj, kissé szétszórtan. Kint a kapunál úgy tűnik valami nincs rendben, Musztafa elszúrhatott valamit. Az egyik őr benyújt nekünk egy cetlit amire még hamar ráírjuk a neveinket, aztán kienged.

Útközben készítek még néhány videót a csodálatos tájról. Sajnos amikor a legelő kecskék és tevék mellett haladunk el pont nincs kéznél a telefonom.

 

Megérkezünk a reptérre, s csak akkor veszem észre, hogy Musztafa valahol felszívódott. Nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőle :(.

A repülőtéri WCben egy úr kedvesen figyelmeztet, hogy a víz nem iható. Aztán meglátja mellettem a vizespalackot, s kissé rosszallóan kérdezi, hogy én nem tartom a böjtöt?

Majdnem egy órát kell várnunk a beszállásig, addig Hubert mesél… két hét múlva már Bruneiben kell lennie… érdekes élete van.

Pici, kétpropelleres gépre szállunk fel, ez életem első “free sitting” repülőútja. A bal oldali motor úgy tűnik nem akar beindulni, csak forog lassan a propeller, de nem halljuk felbőgni a motort. Feljön a gépre egy technikus, előmegy a pilótafülkébe. Patakzik róla az izzadság, csak remélni tudjuk, hogy a melegtől nem az idegességtől.

Két perc múlva aztán felbőg a bal oldali motor is, az izzadt szakértő meg már jön is ki a pilótafülkéből. Ránézek a másik üléssorban terpeszkedő Hubertre: Ne félj semmit, elmegy ez eggyel is, mondja lazán.

Gond nélkül szállunk le Algírban. Kiszállásnál az utaskísérő, Európában elképzelhetetlen közvetlenséggel, megveregeti a vállam: Merci, au revoir.

Az algíri reptér már ismerős, tudom merre találom a nemzetközi terminált, de így is kerül egy úriember, aki kéretlenül is mutatja az utat, csak hogy megkérdezhesse, hogy nincs-e egy kevés eladó euróm.

Várnom kell néhány órát a római gépre, így legalább van időm megszakítani a böjtöt, hiszen reggeli, napkelte után, már nem volt, az utolsó korty vizet is csak titokban a mosdóban mertem meginni.

A repülőre csak a hosszadalmas, de Algériában megszokott, procedúrák után engednek fel: a kézipoggyászt nem csak átvilágítják, hanem át is kutatják. (Egy régebbi alkalommal még a pénztárca tartalmát is megvizsgálták, nehogy túl sok dínárt vigyek ki az országból)

Rómában reptéri busz visz be a terminálra. Mielőtt kinyílnak az ajtók, állig felfegyverzett rendőrök vesznek körül, még Rex felügyelő is jelen van. Sorfalat állnak nekünk amíg belépünk az épületbe, ahol civil ruhás urak állják el az utunkat, de amint villan az úniós útlevél nincs több kérdés, továbberesztenek: Alhamdulillah, hazértem.

Algéria 2016 – Biskra – Utolsó napok

A holland úrral történt incidens után két nappal, ebéd közben egymás mellé ülünk, s összeismerkedünk. Az első néhány angol mondat után németre váltunk. Úgy tűnik jobban kedveljük mindketten, kevesebben is értik s így legalább mi is Übermenscheknek mutatjuk magunkat. Nem kell sokat kérdeznem, mesél magától, de van is miről, hiszen egész életében valahol úton volt. Először hajóskapitányként, most meg tűzvédelmi pumpákat helyez üzembe. Ebéd alatt felállok, és átmegyek a német sarokba néhány szalvétáért. Nevetve rámszól, hogy vigyázzak, mert az életemmel játszok…

Valószínűleg rászólhatott valaki a német banda tábornokára, hogy egy kicsit legyen jobb arc, az utóbbi időben ugyanis különösen ájtatos, még rám is dudál és int, ha autóval elhalad mellettem valahol az utcán.


Az időjárás teljesen meglep. Azt hittem, hogy itt az év legalább háromszázötven napjában ragyogó napsütés és forróság van. Ezzel szemben ittlétem minden hetére jut egy esős, viharos nap.

Zivatar a sivatagban

Zivatar a sivatagban

A villámlást, dörgést hangos zivatar követi. Amikor az irodában ülő emberek meghallják az esőkopogást a tetőn újjongva kiszaladnak az ajtó elé és nézik ahogy zuhog az eső… örömünnep ez nekik.


Negyvennyolc órával azelőtt, hogy elhagyom a tábort, be kell jelentenem az adminisztráción a távozásom időpontját, hogy legyen idejük az illetékeseknek megszervezni a rendőri kíséretet és az autót ami kivisz a reptérre. Én már kilencvenhat órával a tervezett indulás előtt odaadom a repülőjegyem egy másolatát Fuvarszevező Leenek. Nem a tábor kibírhatatlansága motivál ennyire, hanem a hétvégi fontos esemény amelyre régóta készülök.


Aktuális algériai bevetésem utolsó hetének első napján, vasárnap, hirtelen megnő az egy négyzetméterre eső főnökök száma az alállomásban. Körülbelül mindenki kijött minket meglátogatni, aki nagyon unatkozott az irodában. A legmagasabb beosztású úr nem tud angolul, ő terpeszkedik az egyetlen létező széken, s ha valaki véletlenül dolgozni szeretne azt feltartja, hiszen kell neki egy beszélgetőpartner… Sajnos úgy tűnik, itt is az jut feljebb, akinek nagyobb a szája, a rátermettség és képzettség kevésbé fontos.

Hámiddal viszont összehaverkodunk, szimpatikusak vagyunk egymásnak. Fájlalja, hogy hamarosan lelépek. Ha Európában jár, okvetlenül felhív majd, modja. Röviden mesél magáról: ő fővárosi gyerek, és kikéri magának, de ő nem arab, ő őshonos berber, és otthon a családban sem arabul beszélnek, hanem kabil nyelven. #ÉljenekAKissebbségek


Vasárnap este vacsorázok utoljára együtt az indiaiakkal, ők hétfő reggel indulnak haza. Megtudom róluk, hogy India déli részéről származnak, és muzulmánok, tehát tévedtem a marhahúsos megjegyzésemmel. Gondolatban elnézest kérek tőlük.

A vacsora végén felállok az asztaltól, és elbúcsuzom: It was nice to meet you. A válasz nem pont az amire számítok: Really?


Hétfőn elkezdődik a Rámádán szent ünnepe. A máskor már reggel hétkor zajos építőtelep most csendes, kihalt, mintha megállt volna az idő, csak egy-két koreai lézeng. [Amint azt később kiderül, a Rámádán ideje alatt a kint dolgozó munkásoknak teljesen fordított programjuk van: éjjel dolgoznak, nappal alszanak; a napsütésben dolgozni víz nélkül kibírhatatlan lenne]

Az irodát az egyik hölgy feldíszíti cuki, papírból kivágott díszekkel, és kiragaszt még néhány, az ünneppel kapcsolatos plakátot:

Rámádán

Rámádán

Az ebédlőt ma délben csak az európaiak keresik fel, így átcsoportosítanak minket a német asztalokhoz, mostmár elférünk mi is ott.

A nap egyik fénypontja amikor az egyik tárgyalóteremből kiabálva kiszalad egy kis koreai,  és mögötte felcsapnak a lángok. De hamar előkerül a poroltó, s a probléma különösebb hiszti nélkül megoldódik. A plafonra szerelt projektor kicsit túlhevült…

Ezen az estén, a muzulmán tradicíónak megfelelően, a vacsorát csak napnyugta után szolgálják fel. (Ha jól láttam van napkelte és napnyugta jelző app, hogy mindenki pontosan tudja mikor szabad elkezdeni enni). Miután mindenki jóllakott, az emberek kis szatyrokban visznek magukkal ezt-azt, hogy a holnapi napkelte előtt még egyet tankolhassanak.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén