A holland úrral történt incidens után két nappal, ebéd közben egymás mellé ülünk, s összeismerkedünk. Az első néhány angol mondat után németre váltunk. Úgy tűnik jobban kedveljük mindketten, kevesebben is értik s így legalább mi is Übermenscheknek mutatjuk magunkat. Nem kell sokat kérdeznem, mesél magától, de van is miről, hiszen egész életében valahol úton volt. Először hajóskapitányként, most meg tűzvédelmi pumpákat helyez üzembe. Ebéd alatt felállok, és átmegyek a német sarokba néhány szalvétáért. Nevetve rámszól, hogy vigyázzak, mert az életemmel játszok…
Valószínűleg rászólhatott valaki a német banda tábornokára, hogy egy kicsit legyen jobb arc, az utóbbi időben ugyanis különösen ájtatos, még rám is dudál és int, ha autóval elhalad mellettem valahol az utcán.
Az időjárás teljesen meglep. Azt hittem, hogy itt az év legalább háromszázötven napjában ragyogó napsütés és forróság van. Ezzel szemben ittlétem minden hetére jut egy esős, viharos nap.
Zivatar a sivatagban
A villámlást, dörgést hangos zivatar követi. Amikor az irodában ülő emberek meghallják az esőkopogást a tetőn újjongva kiszaladnak az ajtó elé és nézik ahogy zuhog az eső… örömünnep ez nekik.
Negyvennyolc órával azelőtt, hogy elhagyom a tábort, be kell jelentenem az adminisztráción a távozásom időpontját, hogy legyen idejük az illetékeseknek megszervezni a rendőri kíséretet és az autót ami kivisz a reptérre. Én már kilencvenhat órával a tervezett indulás előtt odaadom a repülőjegyem egy másolatát Fuvarszevező Leenek. Nem a tábor kibírhatatlansága motivál ennyire, hanem a hétvégi fontos esemény amelyre régóta készülök.
Aktuális algériai bevetésem utolsó hetének első napján, vasárnap, hirtelen megnő az egy négyzetméterre eső főnökök száma az alállomásban. Körülbelül mindenki kijött minket meglátogatni, aki nagyon unatkozott az irodában. A legmagasabb beosztású úr nem tud angolul, ő terpeszkedik az egyetlen létező széken, s ha valaki véletlenül dolgozni szeretne azt feltartja, hiszen kell neki egy beszélgetőpartner… Sajnos úgy tűnik, itt is az jut feljebb, akinek nagyobb a szája, a rátermettség és képzettség kevésbé fontos.
Hámiddal viszont összehaverkodunk, szimpatikusak vagyunk egymásnak. Fájlalja, hogy hamarosan lelépek. Ha Európában jár, okvetlenül felhív majd, modja. Röviden mesél magáról: ő fővárosi gyerek, és kikéri magának, de ő nem arab, ő őshonos berber, és otthon a családban sem arabul beszélnek, hanem kabil nyelven. #ÉljenekAKissebbségek
Vasárnap este vacsorázok utoljára együtt az indiaiakkal, ők hétfő reggel indulnak haza. Megtudom róluk, hogy India déli részéről származnak, és muzulmánok, tehát tévedtem a marhahúsos megjegyzésemmel. Gondolatban elnézest kérek tőlük.
A vacsora végén felállok az asztaltól, és elbúcsuzom: It was nice to meet you. A válasz nem pont az amire számítok: Really?
Hétfőn elkezdődik a Rámádán szent ünnepe. A máskor már reggel hétkor zajos építőtelep most csendes, kihalt, mintha megállt volna az idő, csak egy-két koreai lézeng. [Amint azt később kiderül, a Rámádán ideje alatt a kint dolgozó munkásoknak teljesen fordított programjuk van: éjjel dolgoznak, nappal alszanak; a napsütésben dolgozni víz nélkül kibírhatatlan lenne]
Az irodát az egyik hölgy feldíszíti cuki, papírból kivágott díszekkel, és kiragaszt még néhány, az ünneppel kapcsolatos plakátot:
Rámádán
Az ebédlőt ma délben csak az európaiak keresik fel, így átcsoportosítanak minket a német asztalokhoz, mostmár elférünk mi is ott.
A nap egyik fénypontja amikor az egyik tárgyalóteremből kiabálva kiszalad egy kis koreai, és mögötte felcsapnak a lángok. De hamar előkerül a poroltó, s a probléma különösebb hiszti nélkül megoldódik. A plafonra szerelt projektor kicsit túlhevült…
Ezen az estén, a muzulmán tradicíónak megfelelően, a vacsorát csak napnyugta után szolgálják fel. (Ha jól láttam van napkelte és napnyugta jelző app, hogy mindenki pontosan tudja mikor szabad elkezdeni enni). Miután mindenki jóllakott, az emberek kis szatyrokban visznek magukkal ezt-azt, hogy a holnapi napkelte előtt még egyet tankolhassanak.
Leave a Reply