2017. május 11., csütörtök
Kilenc órával a felszállás után tesznek le Pekingben. Reggel hat óra van, s bár nem mondhatom pihentnek magam, az izgalom, hogy ma valami újat élhetek át, elfeledteti velem a fáradtságot.
A repülőteret csak érvényes vízummal, vagy speciális engedéllyel hagyhatom el, így első napirendi pontom ezt megszerezni. Lélekben kommunista országhoz méltó bürokráciára vagyok felkészülve, de csak a saját szerencsétlenkedésem az oka, hogy két órába kerül, mire kijutok.
A Pekingben repülőgépet váltó utazónak lehetősége van szétnézni a városban, amennyiben elég idő áll rendelkezésére a két gép között. Az ideiglenes „vízum” megszerzéséhez az International Transfers fele tartó lépcsőktől jobbra található legelső kapu előtt kell beállni a sorba; a kapu fölött nagyban virít a Foreigners (leaving the airport) felirat. A határőr három dokumentumra kíváncsi: - az útlevélre - a beszállókártyára (amely biztosítja, hogy elhagyjuk az országot) - az arrival cardra (Az Air China utaskísérői még a fedélzeten megkínálnak minden nem kínainak tűnő arcot egy ilyen cetlivel. Ha valaki lemarad erről, akkor sincs gond, a terminálon ki vannak téve kis standokon a kártyák és mellettük az írószerek.) A buzgóbb hivatalnokok még megérdeklődik, hogy mit fogunk csinálni a városban, aztán már csattog is a bélyegző, s ott tündököl az útlevélben a Temporary Entry Permit.
A repülőtér érdekesen van megoldva, automata vonat visz át a nemzetközi terminálról a főépületbe, ahonnan ki lehet jutni az Airport Expresshez.
Mindenekelőtt yüant kell intéznem. A valutaváltó jó drágán dolgozik, de ez minden reptéren így van. Mint általában, most is jobban megérte volna automatából kivennem…
A reptéri vonat 25 yüanért visz be a városba, a kasszás lánynak csak mutatnom kell, hogy egy vagy két jegyet szeretnék. A kártyás fizetés nem opció, jó, hogy váltottam.
Mielőtt elhagyom a repülőteret, még hírt kell adnom magamról aggódó szeretteimnek. Találok WLAN-t, s eltöltök néhány percet azzal, hogy a Facebook hírfolyam betöltésével próbálkozok. Csak mikor felháborodnék, hogy még mindig nem megy, akkor hasít belém fájdalmasan a felismerés, hogy itt bizony se Facebook, se Gmail, se Google maps nem lesz. A WhatsApp is vacakol, muszáj smst írnom. #szeretemakommunizmust
Az Airport Expressnek csak négy megállója van összesen, a városközponthoz legközelebbi a Dongzhimen (东直门), itt szállok ki. Munkanap van, mégsem találom szembe magam elviselhetetlen tömeggel, s az úton sincs még eddig soha nem látott méretű dugó. Nagyjából Bukarest hangulatát idézi az utca a centis porral az autókon. Kb. ez az egyetlen látható jele a híres pekingi szmognak, amúgy hét ágra süt a nap, s az ég kéksége is jól látható.
Persze nem volt annyi eszem, hogy előre letöltsem Peking térképét. A metró bejáratánál nézelődök, hátha találok valami használható eligazítást, de úgy tűnik erre nincs keret, felemészti a pénzt a minden egyes metrólejárónál szépen vigyázzban álló két rendőr fizetése.
Igen, jól érted: ez nagyjából nyolc rendőrt jelent metrómegállónként. Elszomorító látni az emberi erőforrások ilyen mértékű pazarlását, melynek - szerintem - egyetlen célja beteljesíteni a szocialista álmot.
Szerencsére a jelzőtáblákon pinjinben is feltüntették az utcaneveket, s van nálam egy halovány nyomtatott térkép, így nagyjából be tudom lőni az irányt a belváros felé.
Az autós közlekedés valamivel fegyelmezettebb, mint gondoltam, a kereszteződésekben viszont nincsenek külön lámpák a jobb- és balra fordulóknak, tehát gyalogosként különösen figyelni kell. Farkastörvény uralkodik itt, aki a legnagyobb járművel érkezik, annak van elsőbbsége: tehát autók, motorkerékpárok, biciklik és csak ezután a gyalogosok. A bicska nyílogat a zsebemben, s kiosztanék néhány pofot, miután már ötödször dudálnak le a motorosok a zebrán úgy, hogy nekem zöld a lámpa.
A Tiananmen tér fele tartok, s útközben betérek még egy piacra vízért, na meg néhány útba eső hutongba, ahol valószínűleg évente maximum egy európai fordul meg… Meg is bámulnak rendesen. Egyébként több európai arccal találkozom az úton, mint számítottam. Egymás mellett elhaladva mosollyal és egy laza Hi-jal üdvözöljük egymást.
L. gond nélkül rámtalál az előre megbeszélt helyen, s egy mekis kóla után jókedvvel indulunk tovább a közelben található Tiltott Város fele. Mielőtt belépnénk a városba a Mennyei Béke Kapuja (Tiananmen) alatt áthaladva, átesünk egy rövid biztonsági ellenőrzésen (átvilágítják a táskáinkat), s természetesen lövök egy szelfit Mao elvtárs kapura kifüggesztett portréjával.
A második kapun már csak érvényes jeggyel lehet belépni, a látogatás díja 60 yüan. A belépőjegy megnyitja előttünk a 27 hektáron fekvő, kb. 980 épületből álló ex-császári kertet. Sok száz éves paloták, taoista templomok, s szobrocskák között visz az út, csak a „főúton” végighaladva lejárjuk a lábunkat.
A Tiltott Városon átsétálva a Jing Shan Qian Jie sugárútra érünk ki, s az út túloldalán meglátjuk a csodás Jingshan parkot. Bár le vagyunk fáradva rendesen, ezt sem hagyhatjuk ki, ha már itt vagyunk.
A Jingshan parkba a belépő szimbolikus összegnek mondható: 10 yüan.
A Tiltott Város építésekor kivájt földből lett mesterséges dombra visz fel az ösvény, s az út két oldalán látok először életemben bambusznádat. E mesterséges dombnak öt különálló csúcsa van, melyek mindegyikén egy-egy pavilon áll. A középső, legmagasabb csúcson található szentélyben egy hatalmas Buddha-szobor ül, de ezt a kihelyezett táblácska alapján nem szabad lefényképezni. 🙂
A Jifang Pavilon tornácán egy hosszabb pihenést engedélyezünk megfáradt testünknek, nagyon csodás innen a rálátás a városra.
A parkból kiérve egy pici kínai bácsi szólít le minket, mindenképpen el akarna vinni riksával egy körre, megmutatni a hutongokat. A 150 yüan fuvardíj kettőnknek elfogadhatónak tűnik, így bevállaljuk. 2-300 métert kell gyalogolnunk vele, mire felülhetünk a járművére, mivel a riksáját jóval odébb parkolta le.
Az úrnak körülbelül egy száz szavas angol szókincse lehet, vicces hallgatni, ahogyan beszél.
A hutong egyébként keskeny utcát jelent, Pekingben konkrétan a Tiltott Város köré épült régi udvarházakból álló negyedet értik alatta. Kezdetben az arisztokrácia lakhelye volt itt, aztán 1949-ben létrejött Új Kína, s a nemesi udvarházak lakóit felváltotta a munkásosztály, nyomornegyeddé téve a környéket.
Könnyű dolga van idegenvezetőnknek, pár szóval le tudja írni hogyan változott a hely arculata Új Kína létrejöttével: Lion finished – s közben a kezével imitálja a mozdulatot, ahogy a kőből faragott oroszlánokat letörték a kapubejárók két oldaláról… ma már csak a kocka- vagy gömb alakú talapzatok mutatják a hely egykori fényét.
Természetesen csak a túra végén jövök rá, hogy nincs nálam elég készpénz, hogy kifizessük a túravezetőnket, így meg kell még őt kérnünk, hogy kísérjen el egy bankautomatáig. Míg bemegyek pénzt intézni, leül az épület előtti lépcsőre és cigizik.
A bankfiók előtt, az összes nálam levő yüant a kezemben tartva keresem a bankjegyeket, hogy kifizessem őt. Az előre megbeszélt 150 yüan mellé még akarok adni neki egy ötöst csubuknak: azt tartsd meg metrójegyre inkább, mondja, s kihúz a csomóból egy húsz yüanost, ő azt szeretné borravalónak. L.-lel csak nevetünk a leleményességén.
Az utca túloldalán van egy KFC, mi meg már régóta nem ettünk. L. úgy gondolja, az pont jó lesz vacsorára, jobb ha kizárjuk a gyomorrontás lehetőségét a kirándulás elején, majd visszafele kipróbálunk valami helyi kajáldát.
A gyorséttermekben fel vannak készülve a nem kínai vendégekre, egyből teszik elénk egy laminált lapon a menüt, csak rá kell böknünk az ujjunkkal arra, amit szeretnénk. A rendelés még így is kihívás, egyrészt a nehézkes kommunikáció miatt, másrészt arra is figyelnem kell, hogy maradjon még pénzünk kijutni a repülőtérre.
Végül is a kaja, amit kapunk, fél fogunkra se elég, s pont két yüannal kerül többe, mint kellene, de már mindegy, reptéri vonatra maradt amennyi kell, s a megállóig majd metrózás helyett gyalogolunk, van még időnk bőven amúgy is.
A repülőtérre visszaérve még megérdeklődjük az Hourly Hotelben, hogy lenne-e lehetőség tisztálkodásra, de mikor közlik velünk a tusolás árát (kb. 24 euró) úgy döntünk, hogy kibírunk még egy fél napot büdösen.
A terminálon elnyúlunk a padokon, így várjuk a beszállást, s közben összegezzük a mögöttünk hagyott napot: első kínai élményeink sajnos nem tudták negatív előítéleteinket pozitívvá változtatni, mitöbb inkább tovább rontották. L. fiókjában pár éve már ott lapul egy kínai körtúra terve, de a mai nappal ő kipipáltnak tekinti ezt az országot, s a tervet kukába hanyítja, mihelyst hazaérünk.
Leave a Reply