2017. május 13., szombat
Tudnánk délig is aludni, de L. kiszámolta: túl sokba kerülne. Így már kilenckor a fincsi Hungry Jacks-es reggelit rágjuk. Olcsó s hamar megy… ja, s főleg egészséges.
A Burwood Streetről a T2-es vonat visz el minket a Circular Quay megállóig, Sydney szívébe. Jegyet a megállóban veszünk az automatából, 5,20-ba kerül egy irány.
Az első kulturális sokk a vonaton ér: az ülések támlájának pozíciója egy egyszerű mozdulattal állítható… itt senkinek sem kell háttal a menetiránynak utaznia: ez nekünk prömier. A megállókban kiragasztott óriásplakátok a jóléti társadalom problémáiról árulkodnak: úgy tűnik errefele már hiány van az életvezetési tanácsadókból…
A Circular Quay megállóban, a vonatból kiszállva, már a peronon lenyűgöz a látvány az öböllel, a Kikötő híddal és jobb oldalt a távolban az operaházzal.
A megálló előtti térről nyílik a sétahajók kikötője, s mivel rengeteg ember megfordul erre, megfelelő hely az utcai muzsikusoknak is, hogy megkeressék a napi bérüket. Mi bennszülötteket találunk itt tradicionális aligruhában, fújják a didzseridót, s mivel a jó marketinghez elengedhetetlenül szükséges, akcentus nélkül beszélnek angolul.
Elsőként természetesen kivonulunk az öböl csücskébe, közelről megnézni az operaházat. Mi, laikusok, nem nagyon esünk hasra tőle, de lehet hogy megint csak túl nagy elvárásokkal érkeztünk. Az épület lényegében egy betonalapra ráépített impozáns tetőszerkezet, mely sok helyi szerint szerelmeskedő teknősbékákra hasonlít.
Circular Quay panoráma
L.-ben fel sem merül, hogy bemenjen, s én is elég hamar úgy döntök, hogy kihagyom ezt a harminchét dolláros szórakozást. Bőven van itt még látnivaló, nekünk meg nincs túl sok időnk.
L. a hop-on hop-off buszozás hősszerelmese, s ma megadom neki az esélyt, hogy engem is rajongóvá tegyen. Jegyet a Circual Quay megálló alatti irodában kapunk, alig ötven dollárért egész nap utazhatunk a két kijelölt útvonalon.
Első megállónk a híres Bondi Beach (bondi: a sziklákon megtörő víz hangja); útközben L. – az egyértelmű tiltás ellenére – a buszban felállva fényképez, s nekem figyelmeztetnem kell párszor egy-egy, az út fölé behajló fánál, nehogy fennakadjon.
A part mögött magasodó domb tetejéről lenézve igencsak megkapó a látvány, szerintem legalábbis. L.-nek csak az átlagos kategóriába fér bele, szerinte Fokváros partja sokkal lenyűgözőbb… Ilyen, ha az ember túl sok helyen járt már.
A stranddal ki is pipáljuk a távolabbi látnivalókat, s sebtében visszatérünk a központba, hogy szemügyre vegyük a St Mary’s katedrálist, s körbegyalogoljunk még néhány jeles épületet: a városházát, a konzervatóriumot és a Queen Victoria bevásárlóközpontot.
Rövidek a késő őszi napok. Hogy kihasználjuk a napfényt, visszaülünk a buszra, s megállás nélkül végigmegyünk az eddig még be nem járt útvonalán, hogy legalább így lássuk meg mindazt, amire – a rossz tervezés miatt – már nem jut időnk.
Az útikönyvek szerint esténként érdemes ellátogatni a The Rocks negyedbe. Az Argyle Streeten beülünk hát vacsorázni – a felejthetetlen nevű Zia Pina lokál szomszédságában – az Endeavour Tap Rooms-ba. L.-nek lemerülőben vannak az akkui, s még rendelés előtt átnyújtaná a töltőjét a pincérlánynak, hogy lenne szíves azt bedugni a konnektorba. A lány azonban csak mosolyog rajtunk: Ti is európaiak vagytok, ugye? Az elején én is mindig megszívtam, mikor ide költöztem. A hálózati csatlakozó adapter sajnos a hostelben maradt, így ma este már sok fotó nem fog készülni, cserében vigasztal a hamburger meg a kézműves sör.
Vacsora után gyalog jutunk el a Town Hall megállóig, innen meg vonattal vissza a hostelbe. Útközben azonban beugrunk még a Queen Victoria Buildingbe, hogy megcsodálhassuk az igazán impozáns belsőt, melyre – a napfényre való tekintettel – eddig még nem szántunk időt.
Mindketten fájlaljuk, hogy túl kevés időt terveztünk be e csodás városra, de ez van, ha menni kell, hát menni kell. Holnap reggel vár már ránk a bérautónk, és elindulunk észak fele. Jó tanács minden ide látogatónak: három napnál kevesebbet eltölteni itt nem érdemes.