Végre elérkezett szabadulásom napja, melyen visszatérhetek szeretett Európámba.

Fuvarszervező Lee reggel nyolc órára írta ki a gyülekezés időpontját, de én már háromnegyed nyolckor ott vigyorgok a bőröndömmel az iroda előtt, nehogy lemaradjak.

Leadom a lakosztályom kulcsát, és Adminisztrációs Lee készít egy másolatot az útlevelemről, amit majd megkapnak kint az őrök, hogy tudják: engem már nem kell bent keresni.

Musztafa, aki pár napja csak Ándrjoskának hív, gondoskodik arról, hogy minden rendben menjen. Kicsit izgatott, fut ki, fut be, nem igazán tudja hogyan ültesse az embereket az autókba… van aki a városba megy, van aki a reptérre. Közben meglátom a kezében Hubert (a holland úr) útlevelének a másolatát… tehát ő is ma szabadul… így legalább lesz kivel haverkodnom amíg Algírba érünk.

A rendőrök pontosan nyolckor állnak meg terepjáróikkal az iroda előtt, de még várnunk kell néhány emberre. Hubert csak negyed kilenckor kerül elő, és még beletelik egy negyedórába amíg Musztafa rendelkezik, hogy ki hová ül. Mikor beülünk végre az autóba odajön az egyik aranyos, szakállas helyi kolléga – aki sokáig azt hitte rólam, hogy orosz vagyok – s int, hogy tekerjem le az ablakot. Benyújtja a kezét, elbúcsuzunk… reméli, hogy még viszontlát.

Indul a konvoj, kissé szétszórtan. Kint a kapunál úgy tűnik valami nincs rendben, Musztafa elszúrhatott valamit. Az egyik őr benyújt nekünk egy cetlit amire még hamar ráírjuk a neveinket, aztán kienged.

Útközben készítek még néhány videót a csodálatos tájról. Sajnos amikor a legelő kecskék és tevék mellett haladunk el pont nincs kéznél a telefonom.

Megérkezünk a reptérre, s csak akkor veszem észre, hogy Musztafa valahol felszívódott. Nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőle :(.

A repülőtéri WCben egy úr kedvesen figyelmeztet, hogy a víz nem iható. Aztán meglátja mellettem a vizespalackot, s kissé rosszallóan kérdezi, hogy én nem tartom a böjtöt?

Majdnem egy órát kell várnunk a beszállásig, addig Hubert mesél… két hét múlva már Bruneiben kell lennie… érdekes élete van.

Pici, kétpropelleres gépre szállunk fel, ez életem első “free sitting” repülőútja. A bal oldali motor úgy tűnik nem akar beindulni, csak forog lassan a propeller, de nem halljuk felbőgni a motort. Feljön a gépre egy technikus, előmegy a pilótafülkébe. Patakzik róla az izzadság, csak remélni tudjuk, hogy a melegtől nem az idegességtől.

Két perc múlva aztán felbőg a bal oldali motor is, az izzadt szakértő meg már jön is ki a pilótafülkéből. Ránézek a másik üléssorban terpeszkedő Hubertre: Ne félj semmit, elmegy ez eggyel is, mondja lazán.

Gond nélkül szállunk le Algírban. Kiszállásnál az utaskísérő, Európában elképzelhetetlen közvetlenséggel, megveregeti a vállam: Merci, au revoir.

Az algíri reptér már ismerős, tudom merre találom a nemzetközi terminált, de így is kerül egy úriember, aki kéretlenül is mutatja az utat, csak hogy megkérdezhesse, hogy nincs-e egy kevés eladó euróm.

Várnom kell néhány órát a római gépre, így legalább van időm megszakítani a böjtöt, hiszen reggeli, napkelte után, már nem volt, az utolsó korty vizet is csak titokban a mosdóban mertem meginni.

A repülőre csak a hosszadalmas, de Algériában megszokott, procedúrák után engednek fel: a kézipoggyászt nem csak átvilágítják, hanem át is kutatják. (Egy régebbi alkalommal még a pénztárca tartalmát is megvizsgálták, nehogy túl sok dínárt vigyek ki az országból)

Rómában reptéri busz visz be a terminálra. Mielőtt kinyílnak az ajtók, állig felfegyverzett rendőrök vesznek körül, még Rex felügyelő is jelen van. Sorfalat állnak nekünk amíg belépünk az épületbe, ahol civil ruhás urak állják el az utunkat, de amint villan az úniós útlevél nincs több kérdés, továbberesztenek: Alhamdulillah, hazértem.

A holland úrral történt incidens után két nappal, ebéd közben egymás mellé ülünk, s összeismerkedünk. Az első néhány angol mondat után németre váltunk. Úgy tűnik jobban kedveljük mindketten, kevesebben is értik s így legalább mi is Übermenscheknek mutatjuk magunkat. Nem kell sokat kérdeznem, mesél magától, de van is miről, hiszen egész életében valahol úton volt. Először hajóskapitányként, most meg tűzvédelmi pumpákat helyez üzembe. Ebéd alatt felállok, és átmegyek a német sarokba néhány szalvétáért. Nevetve rámszól, hogy vigyázzak, mert az életemmel játszok…

Valószínűleg rászólhatott valaki a német banda tábornokára, hogy egy kicsit legyen jobb arc, az utóbbi időben ugyanis különösen ájtatos, még rám is dudál és int, ha autóval elhalad mellettem valahol az utcán.

Az időjárás teljesen meglep. Azt hittem, hogy itt az év legalább háromszázötven napjában ragyogó napsütés és forróság van. Ezzel szemben ittlétem minden hetére jut egy esős, viharos nap.

Zivatar a sivatagban

A villámlást, dörgést hangos zivatar követi. Amikor az irodában ülő emberek meghallják az esőkopogást a tetőn újjongva kiszaladnak az ajtó elé és nézik ahogy zuhog az eső… örömünnep ez nekik.

Negyvennyolc órával azelőtt, hogy elhagyom a tábort, be kell jelentenem az adminisztráción a távozásom időpontját, hogy legyen idejük az illetékeseknek megszervezni a rendőri kíséretet és az autót ami kivisz a reptérre. Én már kilencvenhat órával a tervezett indulás előtt odaadom a repülőjegyem egy másolatát Fuvarszevező Leenek. Nem a tábor kibírhatatlansága motivál ennyire, hanem a hétvégi fontos esemény amelyre régóta készülök.

Aktuális algériai bevetésem utolsó hetének első napján, vasárnap, hirtelen megnő az egy négyzetméterre eső főnökök száma az alállomásban. Körülbelül mindenki kijött minket meglátogatni, aki nagyon unatkozott az irodában. A legmagasabb beosztású úr nem tud angolul, ő terpeszkedik az egyetlen létező széken, s ha valaki véletlenül dolgozni szeretne azt feltartja, hiszen kell neki egy beszélgetőpartner… Sajnos úgy tűnik, itt is az jut feljebb, akinek nagyobb a szája, a rátermettség és képzettség kevésbé fontos.

Hámiddal viszont összehaverkodunk, szimpatikusak vagyunk egymásnak. Fájlalja, hogy hamarosan lelépek. Ha Európában jár, okvetlenül felhív majd, modja. Röviden mesél magáról: ő fővárosi gyerek, és kikéri magának, de ő nem arab, ő őshonos berber, és otthon a családban sem arabul beszélnek, hanem kabil nyelven. #ÉljenekAKissebbségek

Vasárnap este vacsorázok utoljára együtt az indiaiakkal, ők hétfő reggel indulnak haza. Megtudom róluk, hogy India déli részéről származnak, és muzulmánok, tehát tévedtem a marhahúsos megjegyzésemmel. Gondolatban elnézest kérek tőlük.

A vacsora végén felállok az asztaltól, és elbúcsuzom: It was nice to meet you. A válasz nem pont az amire számítok: Really?

Hétfőn elkezdődik a Rámádán szent ünnepe. A máskor már reggel hétkor zajos építőtelep most csendes, kihalt, mintha megállt volna az idő, csak egy-két koreai lézeng. [Amint azt később kiderül, a Rámádán ideje alatt a kint dolgozó munkásoknak teljesen fordított programjuk van: éjjel dolgoznak, nappal alszanak; a napsütésben dolgozni víz nélkül kibírhatatlan lenne]

Az irodát az egyik hölgy feldíszíti cuki, papírból kivágott díszekkel, és kiragaszt még néhány, az ünneppel kapcsolatos plakátot:

Rámádán

Az ebédlőt ma délben csak az európaiak keresik fel, így átcsoportosítanak minket a német asztalokhoz, mostmár elférünk mi is ott.

A nap egyik fénypontja amikor az egyik tárgyalóteremből kiabálva kiszalad egy kis koreai,  és mögötte felcsapnak a lángok. De hamar előkerül a poroltó, s a probléma különösebb hiszti nélkül megoldódik. A plafonra szerelt projektor kicsit túlhevült…

Ezen az estén, a muzulmán tradicíónak megfelelően, a vacsorát csak napnyugta után szolgálják fel. (Ha jól láttam van napkelte és napnyugta jelző app, hogy mindenki pontosan tudja mikor szabad elkezdeni enni). Miután mindenki jóllakott, az emberek kis szatyrokban visznek magukkal ezt-azt, hogy a holnapi napkelte előtt még egyet tankolhassanak.

Ahogy telnek a napok, folyamatosan érnek a különböző kulturális sokkok.

Például naponta háromszor élvezhetem, hogy a Dubájba származott indiaiak milyen édesen csámcsognak, s ha jobb napjuk van hogyan kavargatják kézzel össze a tányérjukon a rizset a többi finom falattal, majd eszik meg ugyanígy ötágú villával. Lehet így vezetik ők le a feszültséget, ami felgyűl bennük amiatt, hogy a disznóhúsmentes menüből a marhahúsos ételeket is ki kell válogatniuk.

A helyi energiaszállítást felügyelő vállalattól naponta kijönnek néhányan ellenőrizni és megbeszélni a munkafolyamatokat. Előírás lehet, hogy a csapatban kell lennie valakinek, aki az ajtót támasztja egész nap, nehogy kidőljön szegény.

Szombaton az egyik fiatal, motivált főnök – Hámid – látogat meg. Miközben a helyzet állásáról beszélget velünk elővesz a zsebéből egy érdekes szivarpapírt és egy zacskó dohányt. Beletesz egy gombóc dohányt a papírba, galacsint formál és berakja a felső fogsora és szájpréme közé. Profin nyomja, ha nem láttam volna mit csinál, nem venném észre, hogy van valami a szájában.

Tídzsí – időközben megbeszéltük, hogy hivatalosan Dong Jin – vasárnap reggel hazautazik, ezért este meglátogat, és egy zacskóban a kezembe nyomja mindazt, amit otthonról hozott, és még megmaradt: több, mint egy liter rizspálinka, avagy szodzsu, két sör, és valamiféle marhaizomból készült snack, amit ők otthon Koreában sörkorcsolyaként fogyasztanak. Immár el vagyok látva rendesen… kámzáá hámidá, köszönöm meg neki anyanyelvén, aztán elbúcsuzunk…

Marhahusi snack

Pár napja a mi kajálósarkunkban megjelent egy nagydarab, idősebb úr. Látszik rajta, hogy valamelyik északeurópai országból jött, de nem kell sokáig találgatnom, mert meglátom a pólóján a Huis feliratot.

A vasárnapi ebéd után feláll, átmegy a németek asztalához és elvesz két almát (azt hiszem, nem látom pontosan). A németekre vigyázó algír exgenerális korrekt hangon rászól, hogy ne vegyen el semmit, mert az az Übermensch sarok. A nagydarab úr felmérgelődik, és 10 centiről néz az algír kolléga arcába, miközben erős holland akcentussal megkérdezi: Sprichst du Deutsch?

Pár másodperc elég volt ahhoz, hogy a Get out from here, you fucking szófordulathoz jussanak. Szegények majdnem összevertek két alma miatt…

Az ebédlő falára egyébként időközben felkerült egy “Übermenschlista”, hogy ha véletlenül valaki dilemmában lenne, hogy ő az e vagy sem, akkor ott megnézhesse. Természetesen hamar lecsekkolom én is, hogy nem nyílvánítottak-e véletlenül felsőbbrendűnek… hát nem, ellenben találok rajta egy másik magyar nevet… #PiciAVilág

Vasárnap este megérkezik a francia projektfőnök, aki valójában marokkói, de valahogy mégis hoz magával egy kis európai szelet, amit én gyorsan mélyen beszívok… kezd hiányozni Európa.

A tunéziai kollégával a vacsoránál arabul beszélnek, de az észak afrikai arab tájszólás tele van francia kifejezésekkel, így megértek valami keveset. Ali meséli milyen nehéz volt a munkáltatóinál kiharcolni, hogy legtöbb húsz napot maradjon egyhuzamban… Ez itt Guantanamo, mondja, ő ennél többet itt nem bír ki. Fellélegzek, hogy elég jól viselem, európai létemre, a gyűrődést…

Hétfő délelőtt ismét Leere lenne szükségem, akinek a keresztneve egyébként Thungdzsin, vagy valami hasonló, legyen Tídzsí. Az irányítóközpontban már kedvesen mosolyog a tegnap megismert “kapus” mikor belépek. Ugy-e ma már egy Kim-et keresel? kérdezi nevetve.

Tídzsí délelőtt nem ér rá, más dolga van, így visszamegyek az irodába kinyomtatni a napi jelentéseim. A nyomtató fölött egy kedves kis tájékoztató van kiragasztva: hogyan csökkentsük a skorpiómarás veszélyét.

“A skorpió nem játék”, így szól az első berber igazság

Tídzsí ebéd után talál rám, folytathatjuk a teszteket. Beszélgetéseink még mindig nehézkesek, de kezdek rájönni a kiejtési szabályaira, így egyre könnyebb lesz. Az egyik érdekesség (valószínűleg anyanyelvi behatás), hogy az f-et p-nek ejti.

Például:
Tídzsí: Do you have a körprent [girlfriend]?
Én: What? A corporate?

Vagy:

Épp a hazautunkról beszélünk. Neki is van direkt járata Rómából egyenesen Szöulba.

Rome is famous about “kopi”, mondja. Szükségem van néhány másodpercre, amíg rájövök, hogy Rómában nem xeroxolni, hanem kávét inni szeretne.

A német bandára külön biztonsági főnök vigyáz. Egy eléggé kelletlen , szigorúságot árasztó úr, akit senki sem kedvel, s aki első nap nekem is kommentált valamit, mikor meglátta, hogy a németek nutelláját eszem.

Kedd reggel ismét találkozom Musztafával – akiről időközben kiderült hogy magasrangú tiszt volt az algír tengerészetnél -, aki odaint magához, és bemutat a fentebb említett mindig acsarkodó biztonsági embernek. Így mikor a vacsoránál újra találkozunk mosolyt erőltet a szigorú arcára, hiszen mostmár tudja, hogy megvannak a relációim…

A keddi nap lazán telik, Alival dolgozom, aki kb. annyira tud angolul, mint én franciául. Tökéletes kombó, mindenki tanul valami újat. Munka közben persze arra is van idő, hogy mutasson néhány képet a pici fiáról meg a három hónapos és egész pontosan tizennégy napos lányáról.

Ahogy az esti fészbukkozás után a szállásom fele ballagok meglátom, hogy fény van az edzőteremben, amelyet egyébként már első este emlegettek a kollégák. Végre nyitva van az ajtó – avagy végre rájövök én, hogy eddig mit csináltam rosszul -, benézhetek. Odabent két koreai izzad, egy német teker. Hamar „hazaszaladok”, felveszem a sportcipőt (a lábaim  ujjonganak a kétkilós munkavédelmi bakancsok után) és megyek én is izzadni. Végtelenül jól esik végre rendesen sportolni.

Egy idő után egyedül maradok, csak a terem túlsó végén pingpongozik egy idősebb meg egy fiatal német. Játék közben igazán mély dolgokról elmélkednek: diese stereotypische Scheissen wie Heiraten. A fiatalember úgy tűnik dilemmában van, nehéz a munkát és a párkapcsolatot összeegyeztetni, ha az ember maximum három hetet van otthon egyszerre. Az idősebb úr szórja az értékes tanácsokat: fiam, a dolgokat nem szabad elsietni.

Szombatra beszéltük meg Leevel, hogy közösen letesztelünk néhány dolgot. A munka kissé nehezen indul, de megoldódnak a kezdeti problémák, haladunk. A legnehezebb, hogy megértsük egymást, ő elég gyengén beszél angolul… s megeshet, hogy ő is ugyanezt gondolja rólam.

Míg a gépekre várunk megy a smalltalk, mesélem neki, hogy legtöbbet Ausztriában dolgozom… erre Lee, hogy ajjajj, az jó messze van, legalább 7-8 óra repülővel. Tisztázzuk, hogy Ausztria nem Ausztrália.

Butonálunk tovább, aztán megkérdi: ti ugye barátok vagytok Észak-Koreával? Jah, mondom, annak már huszonhat éve vége, mostmár a délieket szeretjük.

Ebéd után az irodában ismét összefutok Musztafával. Tizenöt nap múlva itt a Rámádán – mondja – csak fél napot dolgoznak majd, nem isznak, nem esznek… napközben!

Kérdezi, hogy ne intézzen-e valami jóféle cigit nekem… Ja…, hogy nem cigizek. Az jó, teszi hozzá, italt sajnos nem tud (s úgy tűnik nem is nagyon akar) szervezni – ezt ő mondja magától, nem én kérdezek rá. #JustForTheRecords.

Érdeklődöm, hogy hajdanán Oroszhonban ivott-e? Látom a szemén, ahogy eszébe jutnak a régi huncutságok, s a sok liter vodka, ami muzulmán létére lement a torkán… nem is tagadja, de azért hozzáteszi: akkor még fiatal voltam. Aztán ismét elmondja mennyire örül, hogy végre van kivel gyakorolni az oroszt, s hogy engem mennyire bír.

Csak jóval ebéd után jön vissza Lee, hogy folytassuk a munkát. Haverkodik, hoz nekem a koreai készletből 7Up-ot, és kérdezi, hogy kérek-e rágót… kézzel kivesz két drazsét a tasakból s a kezembe nyomja – khm… kissé neveletlen, de kedves ázsiai.

Rend, fegyelem és drótkerítés

Vasárnap reggel az irodából Leevel együtt megyek hátra az alállomásba, hogy folytassuk a tegnap elkezdett munkát. Útközben érdeklődik, hogy szeretem-e a sört, mert neki lenne néhány, ő pedig nem iszik. Megkérdezi a szobaszámom, majd megígéri, hogy este áthozza.

Ebéd előtt egy órával lemerülnek az akkuk, az egyenirányítók már valamikor tegnap sztrájkba léptek. Nincs áram, Ali, a tunéziai kolléga csak a fejét vakarja: je ne sais pas. Áram nélkül viszont nincs munka… mehetek jelentést írni.

A probléma végül kb. 2 óra múlva megoldódik, jóval hamarabb, mint amire számítottam, de mielőtt folytatnánk meg kell találnom Lee-t. A kollégák az irányítóközpont fele mutatnak, ott keressem. Belépek az előtérbe, s vakarózok, nem tudom merre menjek. Két arab ül ott, szinte kapusnak nézném őket, próbálom elnyökögni, hogy Lee-t keresem. Hát kedvesem, itt mindenki vagy Lee, vagy Kim… neked a sok közül melyikre lenne szükséged?

Itt már megáll a francia tudomány, kérdezem, hogy működne-e angolul: hát persze… angolul, franciául, oroszul… neki tökmindegy, válasszak én egy nyelvet.

Munka után, este hétkor Lee kopog az ajtómon. Három doboz jéghideg sört hoz a kiszacskóban… nyújtja nekem, hogy vegyem el, neki nem kell, ő nem iszik ilyet. Az Algírban gyárott sör neve Tango… ezt inni kell, nem táncolni.

Tango

Péntek van, a hatodik szent nap, melyen az Úr megteremtette Ádámot, az embert… munkaszüneti nap ez, avagy muzulmán vasárnap.

A szemben lakó Lee  már reggeli után szorgalmasan takarít, ügyesen felmossa a lakosztályt. Valószínűleg ő volt pár napja nagyon gyakorlatias, midőn kilökte az ajtón a kissé túlterhelt ruhaszárítót, hátha magával viszi a szél, neki már úgysem kell.

Erőssen nehéz volt a mosott ruha

A napot majdnem mindenki pihenéssel tölti, csak néhány Lee dolgozik… lehet unalmában.

Az elszigeteltségben eltöltendő szabadnapok áldása, hogy végre van időm arra, amire máskor nincs… írhatok.

Az előző este megismert tunéziai kollégák pontban hétkor kopogtatnak, hogy menjünk reggelizni.

Nem fejtette ki senki pontosan, hogy hogyan működik itt az evészet, de úgy tűnik minden kultúrának külön ebédlőrésze van. Én a sarokban ehetek a tunéziaiakkal és a Dubaiban dolgozó indiaiakkal, miközben hátunk mögött, a spanyolfallal elválasztott nagyobbik részben a német kollégák hangosan azon röhögnek, hogy éppen kinek mennyire kell szarni… meg vannak győződve, hogy senki sem érti őket.

Nem tűnik valami bíztatónak a már előre kiporciózott tojásrántotta, inkább a németek sarkából intézek néhány szelet nutelláskenyeret.

Reggeli után munkavédelmi kalap a fejre, laptop a hátra s átsétálunk a tábor közepén levő irodába. Bent egy igazán egyedi plakát gondoskodik róla, hogy egész nap motiváltak maradjunk:

Munkamorál

Hosszú sorokban állnak az asztalok. A számítógépek, monitorok és laptopok mellett feltűnik néhány színes “alap”-irodaeszköz:

Légycsapó

Így legalább nem kell óránként kávézni vagy cigizni menni… ha valaki egy kis szempihentető felüdülésre vágyik csak simán beiktat egy párperces légyvadászó szünetet.

Rövid nézelődés után véget is ér számomra az irodai munka, vár kint az alállomás, a telep tulsó végén, egy konténerben püfölhetem egész nap a billentyűzetet. Úton arrafele örömmel látom, hogy újabb egyedi élményben lesz részem: dörgés, villámlás, eső a sivatagban nem mindennapi dolog.

Minden érezte a vihar közeledtét

Megy a meló ezerrel, de WC csak 300 méterre, az irodában van… estére lehet nem lesz kilométerhiányom. Pisiszünet után hamar egy mailcheck (és persze Facebook, de ssssst….) az iroda előtt, telefonon, éljen a wireless.

E-mail olvasás közben egy ismerős hang üti meg a fülem: Musztafa bá most jött meg a városból, amint meglát távolról kiabálja, hogy „Zdrásztvutye, kák gyelá?”. Röviden elcsevegünk, majd mielőtt elmegy cigizni megjegyzi, hogy ha bármire szükségem lenne nyugodtan szóljak neki, intézkedik.

Tizenkettőkor megyünk ebédelni. Fincsi a kaja, és itt már nagyon nyáriszezon van: dinnye is van a menüben. Míg étkezünk a fejünk felett egy intelligens szerkezet égeti zizegve szénné az arra tévedő legyeket… nyamm, nyamm…

Légytemető

Folytatódik a munka… közben különböző arcok érkeznek, benéznek hozzám a konténerbe, bemutatkoznak, jobb kezüket kézfogás után a szívükhöz emelik, így fejezve ki tiszteletüket. Egy kis ideig bámészkodnak, ezalatt én tovább dolgozom – neveletlen európai, gondolják biztosan, dehát nem tudom hogyan kellene kezelnem a helyzetet -, aztán továbbállnak.

Hivatalosan öt órakor zárul a munkanap, ízlés és buzgóság szerint. Ma senki sem viszi túlzásba, itt a hétvége, lehet chillelni.

Rövid az éjszaka, szaladnom kell a reptérre, vár a Szahara. Reggelim egy standard algériai: pain au chocolat és egy bűnrossz narancslé. A hotel előtt álló taxis a tegnapi ár töredékéért, 500 dínárért visz ki. Tőle is kapok egy kitöltetlen nyugtát.

A belföldi terminálon találok egy automatát, hamar feltöltöm a kártyám, így talán majd posztolgathatok a sivatagban. [Csak két nappal később, a sivatag közepén veszem észre, hogy az automatából kihúzott papírdarab nem nyugta, hanem egy hibaüzenet, és egy utasítás, hogy menjek be egy üzletbe és kérjem vissza az automata által elnyelt pénzt]

A check-in és boarding simán megy, senkit nem érdekel, hogy a repülőjegy Katona Andre névre lett kiállítva. Beszállás után félórát még az aszfalton vesztegelünk. Ha jól értem, amit a pilóta mond, Biskrában nem tudnak minket fogadni, nincs ahová parkolni egy újabb repülőt. #FirstWorldProblems

Biskrában egyből rámtalál a projekt biztonsági főnöke. Hiába, süt rólam, hogy északról jöttem. Kitölti helyettem az idegenkartont, majd elküld a csomagomért, miközben nála marad az útlevelem – megfordul a fejemben, hogy lehet ez így nem lesz jó.

Tárgytalan, megvan a csomag, visszakapom az útlevelet, indulhatunk. Franciául próbálunk kommunikálni, megtudjuk egymás nevét, ő monsieur Musztafa.

Az autóban az első kérdése, hogy beszélek-e oroszul. Oroszul folytatjuk, miközben vezet mesél az öt évről amit a Szovjetúnióban, Bakuban töltött. A közös idegennyelv segít, hogy hamar összebarátkozzunk.

Bemegyünk a városba, egy szűk utcában egy ház előtt állunk meg… nem tudom mi történik: Attendez s’il vous plaît mondja Musztafa, és kiszáll cigizni. Körülbelül tíz perc múlva érkezik még egy autó, sok kicsi és nem csak kicsi koreai száll ki belőle.

Biskrai utca

Bemegyünk a házba, az előtérben kanapé. Körbeülünk. A tévében koreai híradó megy, nézi aki érti. Közben néhányan Musztafával szivarért mennek. Egy félzacskó cigivel térnek vissza, mehetünk ebédelni.

Musztafa maga mellé ültet az autóba, a nagydarab koreaiak kucorogjanak hátul. Angolul is alig tudnak, nehéz velük a kommunikáció.

A városközpontban gyorsétterem, újnak tűnik. Az emeleten a sarokasztalnál fiatal lányokból álló csoport ül. Feltűnően szépek, kendőt sem viselnek. Lövik a szelfit és pizzát esznek. Tisztára Európa.

A két algír sofőrrel ülök egy asztalhoz. Shaormát rendelünk… nu la lipie, la farfurie. Egészen ehető, bár a Dristoron kicsit másabb az íze. Ki akarom fizetni a részem, nem veszik el a pénzt, állítólag a cég fizeti.

Kaja után még röviden az épület előtt álldogálunk. Néhányan cigiznek, van aki még fent kajál. Eközben Musztafával a koreaiakról beszélgetünk. Rosszalja, hogy ennyire nehéz velük a kommunikáció, állítólag az építkezésen már baleset is történt amiatt, hogy nem értik meg egymást a helyiekkel. Kicsit halkabban hozzáteszi: az algírok jobban tisztelik az európaiakat, mert van hitük. Keresztény, muzulmán, mind ugyanazt az Allahot imádja, de ezek a „kínaiak” mind ateisták, mondja.

Visszatérünk a belvárosi házba. Míg muzulmán testvéreink az emeleten elmondják a déli imát mi ismét koreai híradót nézünk. Még van néhány percünk indulásig, 14 órakor találkozunk valahol a városban a rendőrökkel, akik szirénázva kikísérnek minket a 60 kilométerre épülő erőműhöz.

Utunk körülbelül egyórás. A rendőr előttünk mutatja a jó példát, folytonos vonalon előz, dehát egy VIP konvojnak mindent szabad. Útleveleinket már induláskor begyűjtötték, de amúgy sincs hova szaladni, amíg a szem ellát sivatag, meg itt-ott pálmafaültetvények. [Örömmel tölt el, hogy tényleg probálkoznak újra élővé tenni ezt a hatalmas területet]

Az építkezést (meg az embereket) fegyveres katonák őrzik. Egyikük szívélyesen rámmosolyog, mikor a sofőr kifejti neki, hogy én vagyok az új fiú Romániából. Beengednek, kiszállunk. Mindenki tudja a dolgát, csak én vagyok kicsit eltévedve, de máris jön Lee, bemutatkozik, és már utasítja is az egyik helyit, hogy mutassa meg a szállásom.

Hotel a táborban

Ötcsillagos a hotel, az én szobám a kilences, balról a negyedik. Van szobaszervíz is (érkezéskor kapok 18 liter vizet, fogkrémet, fogkefét, sampont), meg parabolaantenna… tévé nélkül.

Kirakom a csomagom, majd visszavisznek az irodába ahol egyik Lee a másik után mutatkozik be, és egy helyi kolléga tájékoztat a biztonsági előírásokról. Ezután főnökLee beültet a távol-keleti kollégák mellé, és közLee, hogy ma már késő van, ebből munka csak holnap lesz.

Esti szelfi