"Aki sokat utazott, annak gazdag a tudása, a tapasztalt férfi értelmesen beszél. Keveset tud, aki semmit sem tapasztalt, de aki sokat járt-kelt, nagy tudást szerzett." (Sir 34, 9-10)

Tag: Ausztrália

Blue Mountains Nemzeti Park

2017. május 14., vasárnap

Korán kell kelnünk, kilenctől foglaltunk autót a Jucy-nál.

A hostelben sietve rendezzük a számlát, s közben L. sebtében kinézi a térképen, hogy hova is kell eljutnunk. Vonatjegyet csak a Central Station-ig veszünk, útközben azonban úgy döntünk, talán mégis jobb lesz elmenni a repülőtérig, a térképen onnan közelebbnek tűnik a Jucy telephelye.

A megállóból kifele menet is érvényesíteni kell a jegyet, nekünk persze nem nyílik ki a kapu, mivel jegyeink rövidebb távra szóltak. Nem pánikolom túl a dolgot, egy bukaresti diák gyakorlottságával járok elől jó példával, s mutatom L.-nek, hogyan emelje a lábát, hogy feltűnés nélkül kijussunk. Szerencse, hogy egyikünk sem díjbirkózó, s vékony vádlink simán átfér a – csak jelzés értékű – sorompó mellett.

Már jócskán elmúlt kilenc óra, s hogy ne vesztegessük tovább az időt, leintem az első arra tévedő taxist. Készségesen segít rajtunk, s mi, opciók híján, ugyanilyen készségesen fizetjük ki neki a huszonhárom dollárt a nagyjából hat kilométeres fuvarért.

A Jucy-nál a vasárnap ellenére is nagyban pörög az ipar, várnunk kell egy keveset, amíg sorra kerülünk, s én persze kihasználom az időt, hogy kiviseljem magam:

Szerintem egész héten arra várt a tábla, hogy valaki végre ráírjon valamit.
L. autogramot osztogat
A Keep left nyilacska segít, hogy a jó sávban maradjak

Előttünk épp egy német pár adja le az autóját.  Az ügyfélszolgálatos úr is német, s mihelyt ránk kerül a sor, mi is anyanyelvén szólunk hozzá, könnyebb így tisztázni a részleteket. Minden fontos infót megkapunk tőle, például hogyan kerüljük el, hogy plusz autópályadíjat (toll road) kelljen fizetnünk (persze mi félreértettük), és, hogy masszív büntetésre számíthatunk, ha csak úgy az út szélén az autóban alszunk.

A Jucy egyértelműen a turisták kedvence, elsősorban az igencsak baráti áraik miatt, szolgáltatásaik azonban csak az ország civilizált (keleti és dél-keleti partvidék, Cairns-től Adelaide-ig) részén elérhetők. Teljesen korrekt egyutas felárral (one-way fee) dolgoznak, és bérléskor olyan szokatlan kérdéseket is feltesznek, hogy tisztán vagy mocskosan akarjuk-e leadni az autót. Ha az utóbbit választjuk, hetvenöt dollár többletköltségre számíthatunk. További infók itt: https://www.jucy.com.au

Alig két napja jöttünk rá, hogy a jobb kormányos autókban minden fordítva van, ennek ellenére jól bírom a gyűrődést, csak kétszer-háromszor indul el fölöslegesen az ablaktörlő az első ötven kilométeren.

Egyikünk sem gondolta, hogy a bal oldali közlekedésben a sávtartást a legnehezebb megszokni, s hogy nehogy legyaluljam az autópálya korlátjával, L. bevállalja a sávtartó automatika szerepét: vadul csipog, mikor lelépem a bal oldali vonalat.

Mai úti célunk a Sydney-től nagyjából száz kilométerre fekvő Katoomba, ahol a Blue Mountains Nemzeti Park kiemelt látnivalói találhatók.

Úton Katoombaba
Meglepően kedves mindenki errefelé (ügyfélfogadás a Scenic World-ben)

A Blue Mountains Nemzeti Park egy óriási eukaliptuszerdő. Nevét állítólag onnan kapta, hogy a fákról felszálló pára kékes színű, L. szerint azonban az egész egy átverés, az itt közlekedő gondolák kékre festett ablakai miatt van a turistáknak az az illúziója, hogy minden kék fényben úszik.

A kék ablakon keresztül tényleg kék minden
A Blue Mountains kék ablak nélkül

A bezárt szén- és agyagpalabánya környékét 1945-ben kezdte el kiépíteni a Hammon család, így jött létre a Scenic World. A kiépített sétautakon kívül van itt még három gépesített útvonal is: két kábelkocsi (Scenic Skyway és Scenic Cableway) valamint egy hullámvasútszerű felvonó, a Scenic Railway. Bár a sétautak ingyen bejárhatók, mi – mielőtt még megfelelően informálódnánk – kifizetjük a harminckilenc dollárt a gondolák és a kisvonat használatáért.

Ki kell állnunk a sort, hogy felférjünk a Scenic Cableway kék ablakú gondolájára, s míg várunk egy small talk erejéig szóba elegyedünk a mellettünk álló ausztráliai magyar családdal.

Profin kiépített sétaút az erdő közepén
Meglovagoltam a fémpacit
Eukaliptuszfák
Erdő közepében járok...

Lent a völgyben több irányba is kiépített útvonalak kínálkoznak. Mi a térképet követve haladunk végig az erdőn s jutunk el a Scenic Railway megállójába. A meredek kisvasút visszavisz az információs központba, s ha már ott vagyunk, egyből bevállaljuk a harmadik, legizgalmasabb attrakciót is, a Scenic Skywayt, amely kétszázhetven méter magasan visz át minket a szemközti hegyoldalra. Közben a gondola átlátszó padlóján keresztül csodálhatjuk a szakadékot és a Katoomba Vízesést.

Three Sisters
Számunkra igazán különleges a hely élővilága
Izgalmas színű kőzetek
Katoomba Falls

A hegy túloldaláról gyalog indulunk vissza az információs központ irányába, s igyekszünk a hely minden kis zegzugát bejárni. Útközben van szerencsénk találkozni élénk színű papagájokkal, s a szakadék szélére kiállva a csárogva röpködő kakadukat is megcsodálhatjuk.

A három nővér és én

A Három Nővér és én

Szürkülödik mire ismét visszajutunk az információs központba. A mai terv szerint vár még ránk majdnem kétszázötven kilométernyi utazás Newcastle-ig, így búcsút intünk a helynek, és felkeressük a Katoomba-i Aldit (kicsit meglepődünk, hogy Ausztráliában is jelen vannak), hogy az előttünk levő pár napra beszerezzünk egy kis élelmet.

A világ túlsó oldalán is ehetünk magyar szalámit
Legnagyobb élmény a motorháztetőről enni az Aldi parkolójában

Mivel egész nap a látványosságokra koncentráltunk, így eléggé ki vagyunk éhezve. Ott helyben, az Aldi parkolójában kipakoljuk hát a motorháztetőre az éppen megvásárolt kaját, s jóízűen elfogyasztjuk.

Az úton Newcastle-ig átérezzük mit is jelent, hogy alig huszonhat millió ember él egy másfél európányi területen. A sima kétsávos autópálya (egy-egy sáv a két menetiránynak) teljességgel kihalt. A ritkán szembejövő autók szinte mindegyikére gallytörő rács van szerelve. Meglehetősen aktív itt az élővilág, s hogy a baleset lehetőségét minimálisra csökkentsük, beállok én is egy csőrös kamion mögé. Európával ellentétben ez egy nyerő szituáció, hiszen itt a kamionok is a megengedett maximális 110 km/h sebességgel közlekednek.

Newcastle-ben az egyik benzinkút kocsmájában találunk egy kis internetet, mely épp elég arra, hogy az Ibis Buget Hotelben nagyon spontán foglaljunk egy szobát. A recepció nincs egész éjjel nyitva, de mi még épp időben érkezünk, így e csodás nap után sem kell az utcán aludnunk.

A Scenic World kétségkívül egy varázslatos hely, de a 39 dolláros költség a gondolák és a vasút használatáért fölöslegesnek bizonyult. Az egyetlen valamelyest wow élmény a két hegyoldal között közlekedő Scenic Skyway, de általában a gondola tömve van, így sokszor nehéz olyan helyet megcsípni, ahonnan tényleg jó kilátás nyílik. Ehhez még hozzá jön, hogy hétvégén és ünnepnapokon elég hosszú sorokat kell kiállni, hogy felférjünk a gondolákra. A mi konklúziónk tehát, hogy spóroljuk meg a 39 dollárt és szánjunk több időt arra, hogy két lábon bejárjuk a környéket.

Sydney 2.

2017. május 13., szombat

Tudnánk délig is aludni, de L. kiszámolta: túl sokba kerülne. Így már kilenckor a fincsi Hungry Jacks-es reggelit rágjuk. Olcsó s hamar megy… ja, s főleg egészséges.

A Burwood Streetről a T2-es vonat visz el minket a Circular Quay megállóig, Sydney szívébe. Jegyet a megállóban veszünk az automatából, 5,20-ba kerül egy irány.

Az első kulturális sokk a vonaton ér: az ülések támlájának pozíciója egy egyszerű mozdulattal állítható… itt senkinek sem kell háttal a menetiránynak utaznia: ez nekünk prömier. A megállókban kiragasztott óriásplakátok a jóléti társadalom problémáiról árulkodnak: úgy tűnik errefele már hiány van az életvezetési tanácsadókból…

A T2-es vonat visz be minket a központba
Ilyen üléseket eddig mi még nem láttunk
A hirdetés enged következtetni arra, hogy melyek lesznek a menő szakmák egy jóléti, automatizált társadalomban.

A Circular Quay megállóban, a vonatból kiszállva, már a peronon lenyűgöz a látvány az öböllel, a Kikötő híddal és jobb oldalt a távolban az operaházzal.

A megálló előtti térről nyílik a sétahajók kikötője, s mivel rengeteg ember megfordul erre, megfelelő hely az utcai muzsikusoknak is, hogy megkeressék a napi bérüket. Mi bennszülötteket találunk itt tradicionális aligruhában, fújják a didzseridót, s mivel a jó marketinghez elengedhetetlenül szükséges, akcentus nélkül beszélnek angolul.

Bár a fotón nem látható annyira, a látvány mégis lenyűgöző innen
Bennszülöttek fújják a didzseridót
Az operaház az öböl túlsó feléről
Sydney Harbour Bridge
Lekaptuk az operaházat

Elsőként természetesen kivonulunk az öböl csücskébe, közelről megnézni az operaházat. Mi, laikusok, nem nagyon esünk hasra tőle, de  lehet hogy megint csak túl nagy elvárásokkal érkeztünk. Az épület lényegében egy betonalapra ráépített impozáns tetőszerkezet, mely sok helyi szerint szerelmeskedő teknősbékákra hasonlít.

Az operaház előtt állva visszatekintünk az öbölre

Circular Quay panoráma

L.-ben fel sem merül, hogy bemenjen, s én is elég hamar úgy döntök, hogy kihagyom ezt a harminchét dolláros szórakozást. Bőven van itt még látnivaló, nekünk meg nincs túl sok időnk.

L. a hop-on hop-off buszozás hősszerelmese, s ma megadom neki az esélyt, hogy engem is rajongóvá tegyen. Jegyet a Circual Quay megálló alatti irodában kapunk, alig ötven dollárért egész nap utazhatunk a két kijelölt útvonalon.

Első megállónk a híres Bondi Beach (bondi: a sziklákon megtörő víz hangja); útközben L. – az egyértelmű tiltás ellenére – a buszban felállva fényképez, s nekem figyelmeztetnem kell párszor egy-egy, az út fölé behajló fánál, nehogy fennakadjon.

Sydney-i utcarészlet
Bondi beach
A buszon állva fényképezni veszélyes
Szürkülödik Sydney-ben
Bondi beach
Buszon utazni csudajó

A part mögött magasodó domb tetejéről lenézve igencsak megkapó a látvány, szerintem legalábbis. L.-nek csak az átlagos kategóriába fér bele, szerinte Fokváros partja sokkal lenyűgözőbb… Ilyen, ha az ember túl sok helyen járt már.

A stranddal ki is pipáljuk a  távolabbi látnivalókat, s sebtében visszatérünk a központba, hogy szemügyre vegyük a St Mary’s katedrálist, s körbegyalogoljunk még néhány jeles épületet: a városházát, a konzervatóriumot és a Queen Victoria bevásárlóközpontot.

St Mary's Cathedral
Sydney-i konzervatórium
Queen Victoria Building
Bekékült Sydney Town Hall

Rövidek a késő őszi napok. Hogy kihasználjuk a napfényt, visszaülünk a buszra, s megállás nélkül végigmegyünk az eddig még be nem járt útvonalán, hogy legalább így lássuk meg mindazt, amire – a rossz tervezés miatt – már nem jut időnk.

Az útikönyvek szerint esténként érdemes ellátogatni a The Rocks negyedbe. Az Argyle Streeten beülünk hát vacsorázni – a felejthetetlen nevű Zia Pina lokál szomszédságában –  az Endeavour Tap Rooms-ba. L.-nek lemerülőben vannak az akkui, s még rendelés előtt átnyújtaná a töltőjét a pincérlánynak, hogy lenne szíves azt bedugni a konnektorba. A lány azonban csak mosolyog rajtunk: Ti is európaiak vagytok, ugye? Az elején én is mindig megszívtam, mikor ide költöztem. A hálózati csatlakozó adapter sajnos a hostelben maradt, így ma este már sok fotó nem fog készülni, cserében vigasztal a hamburger meg a kézműves sör.

A magyarok könnyen megjegyzik a lokál nevét
A Circular Quay kikötő a sötétben
A Queen Victoria Buildingben található bevásárlóközpont
Séta hazafele

Vacsora után gyalog jutunk el a Town Hall megállóig, innen meg vonattal vissza a hostelbe. Útközben azonban beugrunk még a Queen Victoria Buildingbe, hogy megcsodálhassuk az igazán impozáns belsőt, melyre – a napfényre való tekintettel – eddig még nem szántunk időt.

Mindketten fájlaljuk, hogy túl kevés időt terveztünk be e csodás városra, de ez van, ha menni kell, hát menni kell. Holnap reggel vár már ránk a bérautónk, és elindulunk észak fele. Jó tanács minden ide látogatónak: három napnál kevesebbet eltölteni itt nem érdemes.

Sydney 1.

2017. május 12., péntek

A szinte tizenegy órás repülőúton Sydneybe igencsak kegyes velem az utazók istene: a középső négyes székcsoportban van a helyem, de senki sem ül mellettem. Végigfekszem, s alszom mint egy kisbaba, csak a vadabb turbulenciákra és a reggeli etetésre ébredek fel.

Nem is értem, miért vesznek az emberek business class-jegyet a hosszú repülőutakra, mikor sokkal menőbb négy darab jegyet venni egymás mellett a másodosztályon. 🙂

Ezen nevetgélve megyünk be a terminálra, s állunk sorba az útlevélellenőrzésnél. L.-t gond nélkül engedik is tovább, engem pedig a határőr átad egy idősebb ázsiai hölgynek még néhány jó szóra.

Elvonulunk az egyik sarokba, a néni meg elkezd kérdezgetni, hogy miért jöttem, meddig maradok, és mit fogok azalatt Ausztráliában csinálni. Minden dokumentumot, amely igazolná, hogy nem kamuzok (pl. autófoglalás) nem nyomtattam ki, vissza kell hívnunk L.-t, ő ennek a kirándulásnak a főszervezője.

Felelünk, mint az iskolában: mióta ismerjük egymást, merre megyünk, mit csinálunk, s miért. Honnan van négy hét szabadságunk, mikor Ausztráliában maximum kettőt adnak. Megmutatnám-e a bankkártyámat? Van-e nálam készpénz? Van nálam pár száz euró, mondom, mire ő: What, euros? Not even aussie dollars? Tisztázzuk, hogy az euró erősebb valuta.

Szeretné látni a bankszámlámat is, ahhoz viszont WLAN kell. WLAN jelszó helyett hoz egy tabletet, Android fut rajta, s már tudom, hogy azon bizony az ING homebank alkalmazása nem fog megnyílni. Megpróbálkozom vele azért, mutatom neki,  hogy mi van, s kérek egy Windows-os eszközt. Ő meg csak néz tágra nyílt szemekkel, mert még sosem látott ablakokkal ellátott tabletet, s nem fogja fel, hogy miért van nekem ilyenre szükségem. Miután kifejtem, hogy Microsoft Windowsról lenne szó, elmegy megbeszélni a felettesével.

Windows-os gép nélkül tér vissza, inkább gyomroz még minket egy keveset. Hogy végleg megnyugtassuk, elővesszük a belföldi repülőjegyünket, amivel majd visszajutunk Sydneybe s onnan haza. Ennyi már elég neki, utunkra enged.

Búcsúzáskor nem állom meg, hogy ne tegyem fel a kérdést: mindez azért van, mert román vagyok? Szegény néni küzd magában pár másodpercig, míg megtalálja a politikailag korrekt választ: az első vízumigénylésemet elutasították, s ezért a bizalmatlanság. Válasznak elég halovány, de mindegy, haladjunk.

 

A Concorde negyedben van a szállásunk, oda eljutni a négyszázas busszal a legolcsóbb. L. vigyorogva dugja a buszsofőr orra alá az automatából frissen kihúzott ötvendollárost. Forget it, mondja a sofőr, nincs nála elég visszajáró, így ingyen utazunk.

A Sydney-i tömegközlekedési eszközökön az OPAL mágneskártya érvényesítésével lehet utazni. Hogy a buszokon hogyan működik pontosan, nem tudom, mindenesetre a vonat-/metrómegállókban van automata, s ott csak annyit kell megadni, hogy hol szeretnénk kiszállni: fizetés után kapunk az automatától egy OPAL Single Trip kártyát. Több infó erről itt: https://www.opal.com.au/ 

A check-in után az elmúlt két nap porát sietősen kell lemosnunk magunkról, hiszen hamarosan jön értünk Matty, L. Chile-ben megismert ausztrál barátja. Rögbimeccsre vagyunk hivatalosak, így máris egy prömierrel kezdünk.

A stadionban kint van az egész család, nagy a hangulat. A St. George Illawara csapata játszik a Cronulla cápái ellen. Minket nem hoz annyira lázba a dolog, mint a helyieket, mindenesetre élvezzük életünk első rögbimeccsét. (L. szerint a rögbimeccsek után valószínűleg azért nincs verekedés, mert már a pályán lemegy mindenféle agresszió.)

Kissé megviselt az út, de megérkeztünk 🙂
Hajrá fehérek!
A pom-pom lányok sem hiányozhatnak

A kedvenc csapat (a St. George) által elszenvedett vereség jó ok arra, hogy átvonuljunk a legádázabb szurkolókkal együtt a csapat klubházába, s megigyunk még néhány bánatsört. Matt közben igyekszik jó házigazda lenni – azonkívül, hogy mindent ő fizet -, átvisz minket a lokálhoz tartozó játékgép terembe. Bár az ausztrál államapparátus tisztában van vele, hogy milyen károkat okoznak ezek az automaták, mégis fontosabbnak tartják az általuk generált adódollárok felkönyvelését, mint megvédeni a játékszenvedéllyel küszködőket saját maguktól. S mivel a törvény nem tiltja, így minden valamirevaló kocsmának van játékgép részlege is, meséli nekünk Matty.

Klubhaz

Szelfi Mattyvel

Az ominózus terem bejáratának jobb és bal oldalán természetesen két ATM áll, nehogymá’ a készpénz hiányán múljon, hogy a klienseknek nem sikerül a havi fizetést elkölteniük. Mi is sorba állunk (!!) az egyiknél, majd, a két ötvendollárost a kezében lobogtatva, Matt bevezet minket a Paradicsomba.

Az első ötven dollárt körülbelül kilencven másodperc alatt veszíti el a rulettasztalnál, a második ötvenest valamivel lassabban nyeli el a félkarú rabló.

Hát ezt nem pont így akartam, mondja, aztán megyünk is, inkább fizet nekünk még egy kör sört.

Szétszéledni készül a család, de nekünk még nem ért véget a program. Egy rövidke autós városnézés következik, amely alatt Matt természetesen a helyes táplálkozásról is gondoskodik… beállunk a Hungry Jacks (az ausztrál Burger King) drive-in-jébe, s barátunk mindenkinek Whopper menüt rendel.

Amint kiadják a kaját, már haladunk is tovább. Sem én, sem L. nem érti, miért ez a nagy sietség, s mért nem ehetnénk meg ezt leülve bent, mindenesetre egyedi látvány, ahogy Matt, jobb kezében a burgerrel, megoldja a vezetést.

Néhány kilométerrel odébb a sörök meg a kóla hatása úrrá lesz rajtunk, s Matt egy bukaresti sofőr gyakorlottságával áll meg az út bal oldalán, a tilosban, vészvillogókkal, míg mindenki gondoskodik róla, hogy az útszéli fák nehogy kiszáradjanak.

Mivel mi már két napja nem aludtunk, így  nem vagyunk kaphatók a következő bulira; Matty barátunk győzködés nélkül hazavisz minket. A szállásunkon találkozunk német szobatársunkkal, aki már jópár hónapja Ausztráliában él, s tud mesélni nekünk néhány dolgot az ausztráliai állapotokról, melyek alapján megértem, miért engedtek be oly nehezen az országba.

Mi itt laktunk Sydneyben:

Sydney Student Living
38 Burton Street, Concord, 2137 Sydney
Phone: +61477999656

Átszállás Pekingben

2017. május 11., csütörtök

Kilenc órával a felszállás után tesznek le Pekingben. Reggel hat óra van, s bár nem mondhatom pihentnek magam, az izgalom, hogy ma valami újat élhetek át, elfeledteti velem a fáradtságot.

A repülőteret csak érvényes vízummal, vagy speciális engedéllyel hagyhatom el, így első napirendi pontom ezt megszerezni. Lélekben kommunista országhoz méltó bürokráciára vagyok felkészülve, de csak a saját szerencsétlenkedésem az oka, hogy két órába kerül, mire kijutok.

A Pekingben repülőgépet váltó utazónak lehetősége van szétnézni a városban, amennyiben elég idő áll rendelkezésére a két gép között.

Az ideiglenes „vízum” megszerzéséhez az International Transfers fele tartó lépcsőktől jobbra található legelső kapu előtt kell beállni a sorba; a kapu fölött nagyban virít a Foreigners (leaving the airport) felirat.

A határőr három dokumentumra kíváncsi:

- az útlevélre
- a beszállókártyára (amely biztosítja, hogy elhagyjuk az országot)
- az arrival cardra (Az Air China utaskísérői még a fedélzeten megkínálnak minden nem kínainak tűnő arcot egy ilyen cetlivel. Ha valaki lemarad erről, akkor sincs gond, a terminálon ki vannak téve kis standokon a kártyák és mellettük az írószerek.)

A buzgóbb hivatalnokok még megérdeklődik, hogy mit fogunk csinálni a városban, aztán már csattog is a bélyegző, s ott tündököl az útlevélben a Temporary Entry Permit.

A repülőtér érdekesen van megoldva, automata vonat visz át a nemzetközi terminálról a főépületbe, ahonnan ki lehet jutni az Airport Expresshez.

Mindenekelőtt yüant kell intéznem. A valutaváltó jó drágán dolgozik, de ez minden reptéren így van. Mint általában, most is jobban megérte volna automatából kivennem…

A reptéri vonat 25 yüanért visz be a városba, a kasszás lánynak csak mutatnom kell, hogy egy vagy két jegyet szeretnék. A kártyás fizetés nem opció, jó, hogy váltottam.

Mielőtt elhagyom a repülőteret, még hírt kell adnom magamról aggódó szeretteimnek. Találok WLAN-t, s eltöltök néhány percet azzal, hogy a Facebook hírfolyam betöltésével próbálkozok. Csak mikor felháborodnék, hogy még mindig nem megy, akkor hasít belém fájdalmasan a felismerés, hogy itt bizony se Facebook, se Gmail, se Google maps nem lesz. A WhatsApp is vacakol, muszáj smst írnom. #szeretemakommunizmust

Az Airport Expressnek csak négy megállója van összesen, a városközponthoz legközelebbi a Dongzhimen (东直门), itt szállok ki. Munkanap van, mégsem találom szembe magam elviselhetetlen tömeggel, s az úton sincs még eddig soha nem látott méretű dugó. Nagyjából Bukarest hangulatát idézi az utca a centis porral az autókon. Kb. ez az egyetlen látható jele a híres pekingi szmognak, amúgy hét ágra süt a nap, s az ég kéksége is jól látható.

Úgy tűnik Kínában nem egyértelmű, hogy jó a WCt belülről bezárni
Izgi munkahely lehet egész nap vigyázzban állni (Dongzhimen metrómegálló)
Fontosak a nemzeti szimbólumok (Tiananmen tér)

Persze nem volt annyi eszem, hogy előre letöltsem Peking térképét. A metró bejáratánál nézelődök, hátha találok valami használható eligazítást, de úgy tűnik erre nincs keret, felemészti a pénzt a minden egyes metrólejárónál szépen vigyázzban álló két rendőr fizetése.

Igen, jól érted: ez nagyjából nyolc rendőrt jelent metrómegállónként. Elszomorító látni az emberi erőforrások ilyen mértékű pazarlását, melynek - szerintem - egyetlen célja beteljesíteni a szocialista álmot.

Szerencsére a jelzőtáblákon pinjinben is feltüntették az utcaneveket, s van nálam egy halovány nyomtatott térkép, így nagyjából be tudom lőni az irányt a belváros felé.

Az autós közlekedés valamivel fegyelmezettebb, mint gondoltam, a kereszteződésekben viszont nincsenek külön lámpák a jobb- és balra fordulóknak, tehát gyalogosként különösen figyelni kell. Farkastörvény uralkodik itt, aki a legnagyobb járművel érkezik, annak van elsőbbsége: tehát autók, motorkerékpárok, biciklik és csak ezután a gyalogosok. A bicska nyílogat a zsebemben, s kiosztanék néhány pofot, miután már ötödször dudálnak le a motorosok a zebrán úgy, hogy nekem zöld a lámpa.

Életem első fotója egy pekingi forgalomirányítóval

A Tiananmen tér fele tartok, s útközben betérek még egy piacra vízért, na meg néhány útba eső hutongba, ahol valószínűleg évente maximum egy európai fordul meg… Meg is bámulnak rendesen. Egyébként több európai arccal találkozom az úton, mint számítottam. Egymás mellett elhaladva mosollyal és egy laza Hi-jal üdvözöljük egymást.

 

L. gond nélkül rámtalál az előre megbeszélt helyen, s egy mekis kóla után jókedvvel indulunk tovább a közelben található Tiltott Város fele. Mielőtt belépnénk a városba a Mennyei Béke Kapuja (Tiananmen) alatt áthaladva, átesünk egy rövid biztonsági ellenőrzésen (átvilágítják a táskáinkat), s természetesen lövök egy szelfit Mao elvtárs kapura kifüggesztett portréjával.

Egy szelfi Új Kína alapítójával (Side note: az egyenruhás őrök mellett jól látható a fehér ingbe öltözött új generáció. Idejében elkezdik a vigyázzban állást gyakorolni)
Pörög a biznisz a Tiltott Városban

A második kapun már csak érvényes jeggyel lehet belépni, a látogatás díja 60 yüan. A belépőjegy megnyitja előttünk a 27 hektáron fekvő, kb. 980 épületből álló ex-császári kertet. Sok száz éves paloták, taoista templomok, s szobrocskák között visz az út, csak a „főúton” végighaladva lejárjuk a lábunkat.

Impresszív a látvány
Megy a munka a Tiltott Városban
Kell néhány Facebook-gyanús fotó
Épületbelső
Az ott fent már a Jingshan park

A Tiltott Városon átsétálva a Jing Shan Qian Jie sugárútra érünk ki, s az út túloldalán meglátjuk a csodás Jingshan parkot. Bár le vagyunk fáradva rendesen, ezt sem hagyhatjuk ki, ha már itt vagyunk.

A Jingshan parkba a belépő szimbolikus összegnek mondható: 10 yüan.

A Tiltott Város építésekor kivájt földből lett mesterséges dombra visz fel az ösvény, s az út két oldalán látok először életemben bambusznádat. E mesterséges dombnak öt különálló csúcsa van, melyek mindegyikén egy-egy pavilon áll. A középső, legmagasabb csúcson található szentélyben egy hatalmas Buddha-szobor ül, de ezt a kihelyezett táblácska alapján nem szabad lefényképezni. 🙂

A Jifang Pavilon tornácán egy hosszabb pihenést engedélyezünk megfáradt testünknek, nagyon csodás innen a rálátás a városra.

A Tiltott Város felülnézetből
Nem mondható csúnyának a kilátás
A Jifang pavilon tornya

A parkból kiérve egy pici kínai bácsi szólít le minket, mindenképpen el akarna vinni riksával egy körre, megmutatni a hutongokat. A 150 yüan fuvardíj kettőnknek elfogadhatónak tűnik, így bevállaljuk. 2-300 métert kell gyalogolnunk vele, mire felülhetünk a járművére, mivel a riksáját jóval odébb parkolta le.

Az úrnak körülbelül egy száz szavas angol szókincse lehet, vicces hallgatni, ahogyan beszél.

A hutong egyébként keskeny utcát jelent, Pekingben konkrétan a Tiltott Város köré épült régi udvarházakból álló negyedet értik alatta. Kezdetben az arisztokrácia lakhelye volt itt, aztán 1949-ben létrejött Új Kína, s a nemesi udvarházak lakóit felváltotta a munkásosztály, nyomornegyeddé téve a környéket.

Riksán ülve nézünk szét a pekingi hutongokban
"Lion finished"
A bejárat mindent leír: a keskeny kapu, felső felén két hatszöggel alacsony rangot jelez. A négyszögletű kövek jobb és baloldalt az itt lakó foglalkozására utalnak. A köveket a császári időkben oroszlánok díszítették.
Élet a hutongban

Könnyű dolga van idegenvezetőnknek, pár szóval le tudja írni hogyan változott a hely arculata Új Kína létrejöttével: Lion finished – s közben a kezével imitálja a mozdulatot, ahogy a kőből faragott oroszlánokat letörték a kapubejárók két oldaláról… ma már csak a kocka- vagy gömb alakú talapzatok mutatják a hely egykori fényét.

Természetesen csak a túra végén jövök rá, hogy nincs nálam elég készpénz, hogy kifizessük a túravezetőnket, így meg kell még őt kérnünk, hogy kísérjen el egy bankautomatáig. Míg bemegyek pénzt intézni, leül az épület előtti lépcsőre és cigizik.

A bankfiók előtt, az összes nálam levő yüant a kezemben tartva keresem a bankjegyeket, hogy kifizessem őt. Az előre megbeszélt 150 yüan mellé még akarok adni neki egy ötöst csubuknak: azt tartsd meg metrójegyre inkább, mondja, s kihúz a csomóból egy húsz yüanost, ő azt szeretné borravalónak. L.-lel csak nevetünk a leleményességén.

Az utca túloldalán van egy KFC, mi meg már régóta nem ettünk. L. úgy gondolja, az pont jó lesz vacsorára, jobb ha kizárjuk a gyomorrontás lehetőségét a kirándulás elején, majd visszafele kipróbálunk valami helyi kajáldát.

A KFC Kínában is menő
Csütörtök esti láz

A gyorséttermekben fel vannak készülve a nem kínai vendégekre, egyből teszik elénk egy laminált lapon a menüt, csak rá kell böknünk az ujjunkkal arra, amit szeretnénk. A rendelés még így is kihívás, egyrészt a nehézkes kommunikáció miatt, másrészt arra is figyelnem kell, hogy maradjon még pénzünk kijutni a repülőtérre.

Végül is a kaja, amit kapunk, fél fogunkra se elég, s pont két yüannal kerül többe, mint kellene, de már mindegy, reptéri vonatra maradt amennyi kell, s a megállóig majd metrózás helyett gyalogolunk, van még időnk bőven amúgy is.

A repülőtérre visszaérve még megérdeklődjük az Hourly Hotelben, hogy lenne-e lehetőség tisztálkodásra, de mikor közlik velünk a tusolás árát (kb. 24 euró) úgy döntünk, hogy kibírunk még egy fél napot büdösen.

A terminálon elnyúlunk a padokon, így várjuk a beszállást, s közben összegezzük a mögöttünk hagyott napot: első kínai élményeink sajnos nem tudták negatív előítéleteinket pozitívvá változtatni, mitöbb inkább tovább rontották. L. fiókjában pár éve már ott lapul egy kínai körtúra terve, de a mai nappal ő kipipáltnak tekinti ezt az országot, s a tervet kukába hanyítja, mihelyst hazaérünk.

Ausztrália – Előkészületek

Ha egy európai bennszülöttnek az az ötlete támad, hogy otthonától a lehető legmesszebbre repülne, biztosan felmerül nála lehetőségként egy látogatás Ausztráliába… Persze vannak ennél még távolabbi helyek, de Ausztrália mégiscsak külön földrészként van nyilvántartva, s ha az embernek ambiciózus tervei között szerepel, hogy az összes földrészre eljusson életében, előbb vagy utóbb Ausztrália is úticéllá válik.

Repülőjegy

Sokan azok közül, akik még sosem dokumentálódtak a témában, meg vannak győződve róla, hogy ezen távoli kontinensre eljutni minimum egy kétezer eurós tétel. Ezennel megnyugtatok mindenkit: egy teljesen normális ausztráliai repülőjegy bőven a négy számjegyű zóna alatt beszerezhető. Az ár természetesen sokmindentől függ, de akik igazán flexibilisek, ami a periódust és az útvonalat illeti, biztosan találnak már a 4-500 eurós árkategóriában is ajánlatokat az Európa ⇒ Ausztrália ⇒ Európa útvonalra.

A szuperjó ajánlatok kihalászásához segítséget nyújthatnak erre specializálódott weboldalak. Íme néhány az általam használtak közül: www.urlaubspiraten.de, www.urlaubspiraten.at, illetve Útazómajom Facebook oldala.

Az Urlaubspiraten-nek van telefonos applikációja is, ahol beállítható, hogy figyelmeztessen minket, ha egy bizonyos úticélra van egy új ajánlat.

A kevésbé flexibilis utazóknak érdemes észben tartaniuk a jól ismert alapszabályokat, melyek szerint a repülőjegyeket “idejében” (legalább hat hónappal indulás előtt) és lehetőség szerint a turista szezonon kívüli periódusra kell megvenni. Ezeket figyelembe véve sikerült nekünk a hetessel kezdődő ársávban jegyeket találni.

Periódus, avagy mikor menjünk?

Az ausztrál turistaszezon hivatalosan decembertől februárig tart, de az egyéni igényeknek megfelelő időszakot megtalálni – figyelembe véve az ország méreteit, s a különböző régiók különböző éghajlatát – korántsem ilyen egyszerű.

Ausztrália északi és központi részei nyáron gyakorlatilag nem látogathatók:

  • Az északi térségben (Darwin környéke) trópusi éghajlat uralkodik, ez pedig a nyári hónapok alatti esős évszakot jelenti, az utakat elöntő árvízzel, és a vízben boldogan lubickoló kétszázezer krokodillal. A természeti látványosságok nagy része le van zárva ilyenkor a járhatatlan utak és a krokodilveszély miatt.
  • A központi, sivatagos területen (pl. Alice Springs környéke) extrém forróság van ezekben a hónapokban, rengeteg idegesítő léggyel és a hőguta meg a kiszáradás reális veszélyével. Ezen a környéken júniustól szeptemberig fordul meg a legtöbb turista.

Egy átfogó képet szeretnénk kapni Ausztráliáról, ez pedig lehetetlen a fent említett régiók bejárása nélkül. Így mi késő ősszel utazunk, május közepétől június közepéig. Ezzel persze bevállaljuk, hogy a déli régiókban fázni fogunk, és a nyaralás néhol inkább telelés lesz.

Vízum

Bár az Ausztrál Államszövetség érezhetően be van tojva attól, hogy keleti (ööö… izé…. nekik nyugati) migráncsok hada lepi el semmihez sem fogható országukat, mégis megemelem kalapomat kormányuk előtt, hiszen az ausztrál vízum megszerzése végtelenül egyszerű és bürokráciamentes.

Az ausztrál turistavízum ingyenes és a teljes kérvényezési folyamat online lebonyolítható.

Az alap turistavízum az eVisitor (Subclass 651) kódjelet viseli, a kiállítástól számított egy évig érvényes, és feljogosít 3 hónapnyi folyamatos tartózkodásra Ausztráliában. A 3 hónap az országba való belépéssel kezdődik, így ha elhagyjuk az országot, majd visszatérünk, ismét maradhatunk három hónapot.

A kérvényezési folyamattal és vízummal kapcsolatos összes információ megtalálható  a bevándorlási hivatal honlapján: http://www.border.gov.au.

Állampolgárságtól függően különböznek a kérvényezési folyamat lépései, a kezdet viszont egyformán könnyű mindenkinek: létre kell hozni egy felhasználói fiókot, avagy ImmiAccount-ot: https://online.immi.gov.au/lusc/login, s már neki is lehet látni a dolognak: New application –> Visitor – eVisitor (651).

 

Útitársam, L. csak magyar állampolgársággal rendelkezik, így egyszerű dolga van: ki kell töltenie néhány alapkérdőívet (megszokott adatok: név, cím, útlevéladatok), valamint meg kell adnia azoknak a rokonainak a listáját, akik otthon maradnak Magyarországon, s akik miatt biztosan nem fog Ausztráliában ragadni.

A folyamat végén a rendszer küld neki egy visszaigazoló e-mailt, hogy a vízumigénylését regisztrálták, s 4-5 nap múlva már jön is a válasz az ImmiGrant dokumentummal –> Visa granted.

Bár én is magyar útlevéllel utazom, román állampolgárságom puszta léte (amiről természetesen – jófiúként – informáltam a rendszert) megnehezíti a dolgomat.

Az űrlapok kitöltése után kapok egy visszaigazoló emailt, hogy igénylésemet regisztrálták, aztán néhány napra rá jön egy újabb e-mail, melyben felszólítanak, hogy legyek szíves feltölteni a rendszerbe a következő dokumentumokat:

  1. útlevél
  2. igazolás a munkáltatómtól, amelyben fel van tüntetve, hogy mióta vagyok alkalmazva, mennyi a havi jövedelmem és milyen periódusra engedtek el szabadságra
  3. számlakivonat az elmúlt három hónapról, amely igazolja, hogy van elég pénzem finanszírozni a tartózkodásomat Ausztráliaban
  4. egy dokumentum amely tartalmazza nagy vonalakban az útitervem, az otthon maradó rokonaim listáját valamit az útitársaim nevét.

Nem figyelek oda eléggé, s így olyan számlakivonatot töltök fel, melyben a záró egyenleg nincs feltüntetve… Enyhén kiver rajtam tehát a veríték, mikor pár nappal később megkapom a vízumkérelmem elutasításáról informáló e-mailt. (Az e-mailben érthetően tájékoztattak arról, hogy miért utasították el az igénylésemet: nincsenek meggyőződve, hogy lesz amiből finanszírozzam az utat.)

Rövid agyalás után simán nyomok egy New application-t, mégegyszer kitöltöm az űrlapokat, feltöltöm a dokumentumokat plusz a repülőjegyem, s anyagi helyzetemet bizonyítandó, készítek egy screenshotot az internet banking fiókom főoldaláról (mivel a rendszer továbbra sem hajlandó záróegyenleges kivonatot generálni).

Öröm s boldogság tölt el, mikor öt munkanappal később megjön a várva várt e-mail, s csatolva a vízum:

Ausztrál vízum

Közlekedés

Utunk javarészét bérelt gépjárművel fogjuk megtenni, ehhez pedig szükséges egy nemzetközi jogosítvány, vagy a jogosítvány hivatalos angol fordítása.

Hogy útközben ne tévedjünk el, L. hozza magával telefonján a Nokia által ingyenesen felkínált offline térképeket, én meg letöltöm a kiszemelt régiók Google térképeit.

Repülőjegyeinket a belföldi járatokra előre lefoglaltuk, így ezek a legstabilabb pontok az ütemtervben.

A lázas készülődés közben persze már előre nagyokat röhögünk azon, hogy mennyit fogunk szerencsétlenkedni, míg megszokjuk az út bal oldalán való közlekedést.

Csomag

Saját tapasztalataim alapján fölösleges túl sok ruhadarabbal teletömködni a hátizsákot, érdemesebb inkább valamivel több időt betervezni a mosásra. (Ausztráliában szinte mindenik hostelben/kempingben van erre lehetőség. A mosás és szárítás nagyjából mindenhol 4 [mosás] + 4 [szárítás] = 8 dollárba kerül, néhány hostelben plusz 1 dollárért mosószer is kapható.)

De mielőtt elkezdjük a pakolást, érdemes jól megválasztani magát a hátizsákot. Nagyban megkönnyíti az utazó életét, ha a táska nem csak felül, hanem oldalról is nyitható. Egy ilyen, igencsak jól megtervezett, méretes táska a Fjällräven Abisko 75 literes modellje, melyben én nem csalódtam (igen, ez itt a reklám helye).

A csomagolásnál figyelnünk kell arra, hogy minden régió klímájának megfelelő ruha legyen nálunk: az ország déli részén június közepén már tél lesz, jól fog jönni néhány vastagabb ruhadarab. A túrabakancs nemcsak a téli hidegben lesz hasznos, hanem a sivatag forró és kígyóveszélyes homokján is.

A ruhákon kívül van még néhány tárgy, melyekről indulás előtt gondoskodnunk kell:

  1. Az ausztrál elektromos hálózati csatlakozó természetesen különbözik az európaitól. Érdemes egyúttal olyan adaptert  vásárolni, amely a világ bármely pontján használható.
  2. Egy külső akkumulátor, avagy akkupakk nélkülözhetetlen, főleg L.-nek, aki csak éjszakára fog leállni a fényképezéssel. Az Air China előírása alapján ez csak a kézipoggyászban szállítható, és csak akkor vihető fel a repülőgép fedélzetére, ha kevesebb mint 100 Wh energia tárolására képes. (100-160 Wh esetén külön engedély szükséges, 160 Wh felett tilos repülőgépen szállítani)
  3. Több ezer kilométert készülünk megtenni autóval, néhol távol a civilizációtól. Hogy ne maradjunk áram nélkül, L. hozza kis kínai inverterét, így szükség esetén az autót áramfejlesztő aggregátorként is tudjuk majd használni.

A pakolás örökös kihívása nem meghaladni a súlykorlátozást. Mivel mi több légitársasággal is fogunk repülni utunk során, külön kell figyelnünk arra, hogy a legszigorúbb csomagpolitikát tartsuk szem előtt.


Utunk első részét külön-külön tesszük meg, L. Budapestről, én Münchenből indulok, s majd Pekingben, a Wangfujing metrómegálló közelében található Mekiben fogunk találkozni. Hogy ez mennyire lesz egyszerű egy huszonkét milliós városban? Majd elválik…

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén