2017. május 12., péntek
A szinte tizenegy órás repülőúton Sydneybe igencsak kegyes velem az utazók istene: a középső négyes székcsoportban van a helyem, de senki sem ül mellettem. Végigfekszem, s alszom mint egy kisbaba, csak a vadabb turbulenciákra és a reggeli etetésre ébredek fel.
Nem is értem, miért vesznek az emberek business class-jegyet a hosszú repülőutakra, mikor sokkal menőbb négy darab jegyet venni egymás mellett a másodosztályon. 🙂
Ezen nevetgélve megyünk be a terminálra, s állunk sorba az útlevélellenőrzésnél. L.-t gond nélkül engedik is tovább, engem pedig a határőr átad egy idősebb ázsiai hölgynek még néhány jó szóra.
Elvonulunk az egyik sarokba, a néni meg elkezd kérdezgetni, hogy miért jöttem, meddig maradok, és mit fogok azalatt Ausztráliában csinálni. Minden dokumentumot, amely igazolná, hogy nem kamuzok (pl. autófoglalás) nem nyomtattam ki, vissza kell hívnunk L.-t, ő ennek a kirándulásnak a főszervezője.
Felelünk, mint az iskolában: mióta ismerjük egymást, merre megyünk, mit csinálunk, s miért. Honnan van négy hét szabadságunk, mikor Ausztráliában maximum kettőt adnak. Megmutatnám-e a bankkártyámat? Van-e nálam készpénz? Van nálam pár száz euró, mondom, mire ő: What, euros? Not even aussie dollars? Tisztázzuk, hogy az euró erősebb valuta.
Szeretné látni a bankszámlámat is, ahhoz viszont WLAN kell. WLAN jelszó helyett hoz egy tabletet, Android fut rajta, s már tudom, hogy azon bizony az ING homebank alkalmazása nem fog megnyílni. Megpróbálkozom vele azért, mutatom neki, hogy mi van, s kérek egy Windows-os eszközt. Ő meg csak néz tágra nyílt szemekkel, mert még sosem látott ablakokkal ellátott tabletet, s nem fogja fel, hogy miért van nekem ilyenre szükségem. Miután kifejtem, hogy Microsoft Windowsról lenne szó, elmegy megbeszélni a felettesével.
Windows-os gép nélkül tér vissza, inkább gyomroz még minket egy keveset. Hogy végleg megnyugtassuk, elővesszük a belföldi repülőjegyünket, amivel majd visszajutunk Sydneybe s onnan haza. Ennyi már elég neki, utunkra enged.
Búcsúzáskor nem állom meg, hogy ne tegyem fel a kérdést: mindez azért van, mert román vagyok? Szegény néni küzd magában pár másodpercig, míg megtalálja a politikailag korrekt választ: az első vízumigénylésemet elutasították, s ezért a bizalmatlanság. Válasznak elég halovány, de mindegy, haladjunk.
A Concorde negyedben van a szállásunk, oda eljutni a négyszázas busszal a legolcsóbb. L. vigyorogva dugja a buszsofőr orra alá az automatából frissen kihúzott ötvendollárost. Forget it, mondja a sofőr, nincs nála elég visszajáró, így ingyen utazunk.
A Sydney-i tömegközlekedési eszközökön az OPAL mágneskártya érvényesítésével lehet utazni. Hogy a buszokon hogyan működik pontosan, nem tudom, mindenesetre a vonat-/metrómegállókban van automata, s ott csak annyit kell megadni, hogy hol szeretnénk kiszállni: fizetés után kapunk az automatától egy OPAL Single Trip kártyát. Több infó erről itt: https://www.opal.com.au/
A check-in után az elmúlt két nap porát sietősen kell lemosnunk magunkról, hiszen hamarosan jön értünk Matty, L. Chile-ben megismert ausztrál barátja. Rögbimeccsre vagyunk hivatalosak, így máris egy prömierrel kezdünk.
A stadionban kint van az egész család, nagy a hangulat. A St. George Illawara csapata játszik a Cronulla cápái ellen. Minket nem hoz annyira lázba a dolog, mint a helyieket, mindenesetre élvezzük életünk első rögbimeccsét. (L. szerint a rögbimeccsek után valószínűleg azért nincs verekedés, mert már a pályán lemegy mindenféle agresszió.)
A kedvenc csapat (a St. George) által elszenvedett vereség jó ok arra, hogy átvonuljunk a legádázabb szurkolókkal együtt a csapat klubházába, s megigyunk még néhány bánatsört. Matt közben igyekszik jó házigazda lenni – azonkívül, hogy mindent ő fizet -, átvisz minket a lokálhoz tartozó játékgép terembe. Bár az ausztrál államapparátus tisztában van vele, hogy milyen károkat okoznak ezek az automaták, mégis fontosabbnak tartják az általuk generált adódollárok felkönyvelését, mint megvédeni a játékszenvedéllyel küszködőket saját maguktól. S mivel a törvény nem tiltja, így minden valamirevaló kocsmának van játékgép részlege is, meséli nekünk Matty.
Szelfi Mattyvel
Az ominózus terem bejáratának jobb és bal oldalán természetesen két ATM áll, nehogymá’ a készpénz hiányán múljon, hogy a klienseknek nem sikerül a havi fizetést elkölteniük. Mi is sorba állunk (!!) az egyiknél, majd, a két ötvendollárost a kezében lobogtatva, Matt bevezet minket a Paradicsomba.
Az első ötven dollárt körülbelül kilencven másodperc alatt veszíti el a rulettasztalnál, a második ötvenest valamivel lassabban nyeli el a félkarú rabló.
Hát ezt nem pont így akartam, mondja, aztán megyünk is, inkább fizet nekünk még egy kör sört.
Szétszéledni készül a család, de nekünk még nem ért véget a program. Egy rövidke autós városnézés következik, amely alatt Matt természetesen a helyes táplálkozásról is gondoskodik… beállunk a Hungry Jacks (az ausztrál Burger King) drive-in-jébe, s barátunk mindenkinek Whopper menüt rendel.
Amint kiadják a kaját, már haladunk is tovább. Sem én, sem L. nem érti, miért ez a nagy sietség, s mért nem ehetnénk meg ezt leülve bent, mindenesetre egyedi látvány, ahogy Matt, jobb kezében a burgerrel, megoldja a vezetést.
Néhány kilométerrel odébb a sörök meg a kóla hatása úrrá lesz rajtunk, s Matt egy bukaresti sofőr gyakorlottságával áll meg az út bal oldalán, a tilosban, vészvillogókkal, míg mindenki gondoskodik róla, hogy az útszéli fák nehogy kiszáradjanak.
Mivel mi már két napja nem aludtunk, így nem vagyunk kaphatók a következő bulira; Matty barátunk győzködés nélkül hazavisz minket. A szállásunkon találkozunk német szobatársunkkal, aki már jópár hónapja Ausztráliában él, s tud mesélni nekünk néhány dolgot az ausztráliai állapotokról, melyek alapján megértem, miért engedtek be oly nehezen az országba.
Mi itt laktunk Sydneyben: Sydney Student Living 38 Burton Street, Concord, 2137 Sydney Phone: +61477999656